- Vivien! Vivien! Várj, itt felejtetted a… - A londoni utca zaja elnyomta a lány hangját. Mikor észrevette, hogy főnöke a rendelőben felejtette telefonját, rögtön utána rohant, de így is alig vette észre a tömegben.

- Vivien! - kiáltotta ismét, s hangja végre elérte a másik nőt.

A karcsú, középmagas, húszas évei végén járó nő, aki mindeddig gyors léptekkel haladt zöld kabátjában a metró lejáró felé, meghallván, hogy a nevét kiabálják hátrafordult. Hátközépig érő, sötétszőke haja most laza kontyba volt fogva, sötétkék, mindig kutató pillantású szemei, kérdőn nézték utána szaladó asszisztensét.

- Mi történ Alice? Már megint sikerült ott hagynom valamit? - kérdezte mosolyogva, mikor a fiatal 20 év körüli lány végre utolérte.

- A telefonod – felelte lihegve Alice, és átnyújtotta a készüléket.

- Te jó ég, mi lenne velem nélküled! - nevetett fel a másik, és gyorsan táskájába süllyesztette a létfontosságú ketyerét. – Mostanában olyan szórakozott vagyok! Meglásd, egyszer majd hálóingben fogok bejönni a rendelőbe, és a végén engem kísérnek a pszichiátriára - mondta nevetve. – Köszönöm Alice. Aztán már te se maradj sokáig! Itt a hétvége, nekünk is kijár a pihenés!

- Már csak pár aktát kell elrendeznem, és mehetek is – felelte a kicsi, barna hajú, szeplős lány, majd újfent elbúcsúzott főnökétől, és gyorsan visszaszaladt a tömegben a rendelőbe.

Vivien Stonewall még egy darabig figyelte, ahogy asszisztense eltűnik a forgatagban, majd észbe kapván, hogy már amúgy is késve indult gyors léptekkel nekiiramodott, hátha még eléri az utolsó metrót hazafelé. Mikor azonban a lépcsőhöz ért, döbbenten látta a sárga szalagot kifeszítve keresztül a korláton és a táblát, mely nagy betűkkel hirdette: ÁTALAKÍTÁS MIATT A LEJÁRÓT HATÁROZATLAN IDEIG LEZÁRTUK! KÉRJÜK SZIVES MEGÉRTÉSÜKET! TISZTELETTEL… stb. stb.

- Hogy a fene vinné el őket, hogy pont most találták ezt ki! - morgott magában a nő, s tanácstalanul forgolódni kezdett az utcán.

- Most merre tovább? - kérdezte magától. – Na jó, próbálkozzunk a busszal.

Azzal gyorsan irányt változtatott, és elindult a legközelebbi buszmegálló felé, ahonnan legjobb tudomása szerint, indult olyan járat, amivel ha nem is épp gyorsan, de azért haza vergődhet.

Az áruházak között lépdelve elért egy kisebb utcát, ahol régen szintén boltok lehettek, de mára már elég lepukkant lett a környék. Úgy emlékezett, hogy itt talán le tudja vágni az út egy részét, így el is indult a betört üvegű kirakatokkal szegélyezett utcán.

Egy darabig úgy is vélte, hogy jó felé megy, de aztán, ahogy haladt előre rá kellett jönnie, hogy egyáltalán nem ismerős a környék. Már épp vissza akart fordulni, mikor egyszer csak furcsa hangokra lett figyelmes. Az egyik sikátorból először csak furcsa sistergő hangok jöttek, majd hallhatóan valami becsapódhatott az egyik ház oldalába. Kiáltások és egy fiatal lány fáradt-kétségbeesett hangja csendült, amint egy különös, értelmetlennek tűnő szót kiállt. Vivien óvatosan közelebb lopózott a sikátor széléhez, és belesett rajta. A kicsiny zsákutca hozzá közelebb eső végében három fekete csuklyás alak állt, hosszú fapálcákkal a kezükben, miközben kajánul nevetve meredtek egy földön fekvő vörös hajú lányra és egy a falhoz támaszkodó fiatal, vörös hajú fiúra.

- Nem engedem, hogy bántsátok a húgomat, aljas árulók! – kiabálta erejéből telőn a fiú, míg a szeme sarkából figyelte húga mozdulatlan testét. - Rátámadni a kórházra?! Hát annak a féregnek már semmi se szent? - kérdezte, de hangja köhögésbe fulladt. Látszott rajta, hogy megsérült, és csak a fal tartja még talpon.

- Ne merészeld sértegetni a Nagyurat fattyú! - sziszegte az egyik csuklyás, és a fapálcát meglendítve fénysugarat lőtt a fiúra, aki képtelen lévén védekezni a földre esett, és eszelősen üvölteni kezdett a fájdalomtól.

Vivien elkeseredetten figyelte a jelenetet. Nem tudta mit tegyen. Nem értette, mi folyik itt, és kik ezek az alakok, de segíteni szeretett volna a gyerekeknek, csakhogy fogalma sem volt róla hogyan. Aztán egyszer csak észrevette a fiútól nem messze fekvő, a támadókéhoz hasonló, hosszú fapálcát. Nyilván az övé lehet, csak elejtette – gondolta Vivien és elszántan kilépett a fal takarásából.

- Mit művelnek maguk itt? – kérdezte fennhangon a három alaktól. Azok egy emberként fordultak hátra, s a fiú is rámeredt az ismeretlen nőre.

Vivien kihasználva az érkezése miatti döbbenetet ránézett a fiúra majd annak pálcájára. Az követte a tekintetét, és azonnal a pálca után vetődött, míg ellenfelei a nővel voltak elfoglalva.

- Egy mugli! - nevetett fel az egyik, majd immár rá szegezte pálcáját, és egy piros fényben játszó sugarat küldött felé, ő azonban még idejében félreugrott.

A fiú kezében ekkor már ott volt a pálca, és egy gyors mozdulattal leterítette az egyik álarcost, majd a másik kettő felé fordult. Egyikük azonnal visszafordult hallva, hogy társa a földnek ütközik, de nem volt elég gyors, a fiú arcán végtelen harag suhant át és egy villanással később már a másik csuklyás alak is a földön volt sóbálvánnyá meredve.

A harmadik férfi viszont résen volt, és támadásba lendült. A fiú épp csak, hogy legyűrte előző ellenfelét, így nem tudott figyelni a harmadik alakra. Az álarcos pálcájából előtörő fénynyaláb eltalálta volna, de ekkor Vivien kiugrott a kuka mögül, ahol eddig rejtőzött, és egy jól irányzott mozdulattal, hátba dobta a csuklyást egy jókora tégladarabbal.

A férfi felnyögött, átka nem találta el a fiút. Most dühös kiáltással a nő felé fordult, aki ezúttal nem tudott időben elugrani, így a fénycsóva eltalálta az oldalát, s ő erőtlenül összecsuklott.

Ekkor léptek zaja hallatszott, s a sikátor elején megjelent négy alak. Három férfi és egy rózsaszín hajú nő. A csuklyás a hirtelen erőfölényt látva menekülőre fogta a dolgot, megpördült a sarkán, és társait hátra hagyva eltűnt a semmibe.

- Ron, Ginny jól vagytok? - kérdezte Remus Lupin, míg gyorsan segített felállni a fiúnak. A férfi kopottas barna talárt viselt, arcán vágások, hajában fiatal kora ellenére ősz hajszálak látszottak. Harry, aki ott ment közvetlen Remus mögött a lányhoz szaladt. Kusza, fekete haja csapzottan vette körbe homlokát, s azon a furcsa villám alakú sebhelyet.

- Ginnyt elkábították - mondta Ron, miközben megpróbált felállni. – De én jól vagyok. Eltalált valami átok, amitől alig álltam a lábamon. Ha az a nő nem jelenik meg, már mindketten halottak vagyunk.

- Milyen nő? - kérdezte most a harmadik, fekete bőrű, magas, sötétkék talárt viselő férfi.

- Itt van Kingsley! – kiáltotta a rózsaszín hajú Tonks, s már el is tűnt a Vivien búvóhelyéül szolgáló hatalmas konténer mögött. – Súlyosan megsérült. Vérzik! – szólt aggodalmas hangon. – Be kell vinnünk a korházba különben…- elharapta a mondatot, és mérgesen toppantott a lábával. – A francba…

- Oda nem igen tudjuk vinni, csoda lesz, ha egyáltalán a már benn fekvőket el tudják helyezni máshol – szólalt meg halkan Remus.

- Tudom! - csattant fel a nő, s most haja hirtelen paprikapirossá változott mérgében.

- Átkozottak! - szólalt meg az eddig hallgató Harry Potter. – Hogy lehet, az a gazember ennyire aljas! Megtámadni egy kórházat! Ez ez… - fújtatott a méregtől, miközben óvatosan talpra segítette az időközben magához tért vörös hajú lányt. – Jól vagy Ginny? - kérdezte aggódva, és átkarolta a vállát, hogy segítsen neki.

- Nyilván arra ment ki a dolog, hogy ne legyen megfelelő orvosi ellátásunk. Rengeteg gyógyító halt meg, akit élve találtak elhurcolták, alig maradtak páran épségben. A bájitalraktárt felrobbantották. Bele sem merek gondolni, hogy mi lesz ebből – felelte a Ront támogató Lupin.

Kingsley közelebb lépett a még mindig eszméletlen nőhöz, és óvatosan felemelte a földről.

- Akkor is segítenünk kell neki Lupin, különben meghal - mondta a korán őszülő férfinak, és kérdőn nézett társaira. – Tonks! - szólt a még mindig piros hajú nőhöz. - Neked itt kéne maradnod, amíg értesítjük a minisztériumot ezekről itt – mondta, és undorodva a két eszméletlen csuklyás felé pillantott.

- Rendben – felelte a lány.

- Ron tudsz járni? – kérdezte most Lupin.

- Igen, azt hiszem.

- Remek. Kingsley szerintem jobb lenne, ha visszamennél a kórházhoz, már lehet, hogy keresnek. Addig én és a többiek visszamegyünk Roxfortba. A hölgyet is magunkkal visszük. Poppy majd ellátja. – Odalépett a fekete bőrű varázslóhoz és átvette tőle az ájult nőt.

- Milyen sápadt – szólt halkan, mikor maga felé fordította az arcát. Aztán felocsúdva, hogy talán nem ez a megfelelő pillanat, hogy bámészkodjon, gyorsan a másik férfihoz fordult, aki szintén a nő arcát bámulta.

- Kingsley készítenél nekünk egy zsupszkulcsot? Egyenesen a gyengélkedőbe. Már üzentem Albusnak, hogy hamarosan érkezünk, mostanra biztosan feloldották a korlátozást, hogy oda hoppanálhassunk.

- Persze, persze – vette le az is pillantását az ájult nőről, és egy megfelelőnek látszó kukafedélből elkészítette a zsupszkulcsot.

- Megyek is Remus. Remélem, felépül – biccentett a nő felé, majd elköszönt, és elindult vissza a sikátorban a régi boltok felé.

- Gyerünk srácok, fogjátok meg! – szólt Remus majd maga is odament az elvarázsolt kukafedélhez.

*

- Mi a jó büdös istennyila van már megint?! - szitkozódott a bájitalok mestere, miközben döngő léptekkel tartott a gyengélkedő felé. - Már nővérkének is be kell álljak? Én vagyok itt az egyetlen használható ember, hogy folyton engem nyaggatnak? – Majd élesen bekanyarodott az egyik sarkon, olyan lendülettel, hogy majdnem magával sodort két aprócska hugrabugost. - Inkább az egyetlen marha, aki mindig minden hívásra csak úgy ugrik - tette hozzá morogva miközben egyszerűen átlépett a két rémült diák fölött. - Eldönthetnék végre, hogy mit akarnak. Főzzek bájitalokat, tanítsak, pesztráljam a kölyköket a gyengélkedőn, vagy… arrrgh.

Szitkait és önmagát megfékezve lelassított, mikor végre elérte a gyengélkedőt, és figyelmesnek épp nem mondható módon benyitott a javasasszony szentéjébe.

Azonban amilyen lendülettel érkezett, olyan hirtelen torpant is meg az ajtóban.

A gyengélkedőn faltól falig ágyak voltak, jóval túllépve a szokásos mennyiséget, s az ágyakban mindenütt sérült, vérző, vagy épp félájult emberek feküdtek.

Piton döbbenten állt, amíg meg nem hallotta Madam Pomfrey szigorú, sürgető hangját.

- Á Perselus, csak hogy itt van. A halálfalók megtámadták a Szentmungót. Segítenie kell…

- Hogyan? – kérdezte a férfi meredten. Az lehetetlen. Értesítették volna. Hogy- hogy Ő nem tud erről? – A gyógyító azonban nem hagyta, hogy tovább töprengjen.

- Ők itt a támadás során sérültek meg. A már benn fekvőket máshol helyezték el, de a friss sérültek egy részét már nem tudták hová vinni, így idekerültek. Na ne ácsorogjon ott, hanem segítsen! Maga az egyetlen itt, aki valamicskét ért a gyógyításhoz. Segítenie kell! - csattant a szigorú hang, s Piton felocsúdva első döbbenetéből haragos arccal fordult a már egy másik betegnél serénykedő nőhöz. Sosem díjazta, ha ilyen lekezelően bántak vele.

- Kiket lássak el? – kérdezte hideg, részvétlen hangon.

- Hátul az utolsó tíz ágynál még nem voltam. Menjen, ha bármi kell, szóljon. – Azzal már el is tűnt valamelyik ajtó mögött.

Piton fogát csikorgatva indult az ágyak felé. Nem tudta miért dühös jobban, az asszony lekezelő parancsolgatása miatt, vagy azért, mert nem tudott a támadásról. Ez utóbbi sajnos semmi jót nem jelentett. A Nagyúr nem avatta be egy ilyen nagyszabású tervbe… talán már nem bízik benne? Akkor miért nem kérette vissza és kínozta halálra? Mi történhetett?

Gondolataiból azonban újra kénytelen volt visszatérni a valóságba, mikor elérte az első számára kijelölt ágyat.

- Mi baja? - dörrent rá a betegre, aki ettől még a korábbinál is jobban elsápadt.

- A fejem fáj, és homályosan látok – rebegte a rémült férfi. Piton az égnek emelte tekintetét, majd elviharzott, hogy pár pillanattal később visszatérve leöntse a szerencsétlen beteg torkán, az agyrázkódás hatásait csillapító kesernyés főzetet.

*

Hála a javasasszonynak, no és persze Piton mogorva, de hathatós segítségének, a nap végére valamennyi beteget sikerült megvizsgálni. Akiknek nem volt komoly sérülésük hazaengedték hely szűke miatt. A súlyosabbakat, vagy további kezelést igénylőket azonban kénytelenek voltak ott tartani. Ez hál’ istennek mindössze nyolc beteget jelentett, így végre fellélegezhettek az „ápolók”.

Piton már épp menni készült volna, hogy végre valahára magával is foglalkozhasson egy kicsit, esetleg ehessen végre, mikor észre vette a leghátsó sarokban felhúzott paravánt.

A nap folyamán többször is meg akarta nézni, hogy ki fekszik mögötte, és miért kellett így elkeríteni, különösen, mikor az a mindenlébenkanál vérfarkas is megjelent a gyengélkedőn Potter és a Weasley gyerek társaságában, s egy gyors, más betegek felé tett üdvözléssel eltűntek a paraván mögött.

Most, hogy végre nem volt semmi egyéb dolga, és Lupinék is elhúztak, gondolta végre benéz a függöny mögé.

Gyors, de csöndes léptekkel - mégis csak tekintettel kellett lennie a betegekre, no meg valahogy úgy sejtette, a javasasszony nem örülne a kíváncsiskodásának - odaosont a paravánhoz és óvatosan belépett.

Piton csak bámulta az eszméletlenül heverő nőt. Nem értette miért kellett elválasztani a többiektől, ahogy azt sem miért képtelen levenni róla a pillantását. Lassan közelebb lépett a nőhöz, és óvatosan a homlokára tette a kezét. Lázas – állapította meg. Valószínűleg már régóta - gondolta, mert az ágy melletti kicsi éjjeliszekrényen ott állt egy egész üvegnyi lázlohasztó tinktúra, s amellett, ahogy jobban szemügyre vette számos más főzet, többek közt, sebhegesztő, vérzéscsillapító és gyulladáscsökkentő szerek.

Mi történhetett vele? - A nő ekkor az oldalára fordult, s a mozdulattól holtsápadt karja ernyedten lógott le ágyáról.

Perselus önkéntelenül is a keze után nyúlt, óvatosan visszahelyezte az ágyra, és betakarta a nőt.

Ekkor azonban a paravánt arrébb tolták és megjelent mögötte a javasasszony zaklatott arca.

- Perselus, maga még itt van? No menjen odébb, menjen, még be kell adnom a kisasszonynak egy adagnyi lázcsillapítót. A normál főzet valamiért nem hat rá. Fogalmam sincs, milyen átok találhatta el.

Piton eközben zavartan állt. Maga sem tudta miért, de szégyellte, amiért csak így rajtakapták, holott a javasasszony egyáltalán nem látszott bosszúsnak, amiért ott találta. Mikor erre rájött legszívesebben fenéken billentette volna saját magát, amiért annyira zavarba jött, azért meg még inkább, ahogy a teljesen ismeretlen nővel viselkedett.

Elment az eszem. Azt sem tudom ki ez. Még jó hogy nem ültem az ágya mellé a kezét szorongatva – dohogott magában. Majd mérgét nehezen elfojtva csak úgy mellékesen megkérdezte, ami már annyira fúrta az oldalát.

- Mondja, mégis ki ez a nő és miért van így elkerítve a többiektől?

Az asszony meglepetten nézett rá. – Hát nem tudja?

- Figyelembe véve, hogy egész nap itt robotoltam, és senki ember fiával nem volt alkalmam szót váltani…- kezdte ingerülten a tanár, de az asszony leintette.

- Jól van, jól van értem. Miután a korházat megtámadták az ifjú Ron Weasley és a húga Ginevra egy halálfaló után indultak. Sajnos a sikátorban ahol utolérték már volt két másik társa. Nyilván arra a harmadikra vártak. A gyerekeket váratlanul érte a két újabb gonosztevő és mindkettőjükkel elbántak volna, ha ez a mugli hölgy…

- MUGLI? – vágott közbe döbbenten Piton, újra rámeredve az előtte fekvő, halkan pihegő nőre. – Hogy keveredett oda egy mugli? És mit keres itt? - kérdezte még mindig döbbenten.

A javasasszony rosszallóan meredt rá, miközben megpróbált megitatni az alélt nővel egy újabb adag bájitalt, de azért fojtatta. – Nos a fiú elmondása szerint egyszer csak megjelent a sikátor szélén, és elterelte a halálfalók figyelmét, így neki sikerült visszaszereznie a pálcáját, és kettőt ártalmatlanná is tett. Nem értem Albus hogy engedhette el őket a kastélyból. Jó tudom, joguk van megnézni az unokahúgukat, mégis csak Bill testvérei, de hát akkor is, ez szörnyű felelőtlenég. Hiszen még csak gyerekek, meg is halhattak volna. Bár igaz, ami igaz mindig is sejtettem, hogy igazán ügyes fiú ez...

- És a harmadik? - vágott közbe az ingerült Piton, megállítva ezzel a gyógyító sápítozását.

- Milyen harmadik?

- A harmadik halálfaló! - emlékeztette fogát csikorgatva a bájitalmester.

- Ja, ja igen, hogy ne. Nos a harmadik gaz kis híján leterítette őt, de a hölgy újabb közbelépésének hála - a fiú szerint megdobta valamivel a gazfickót - sikerült kitérnie az ártás elől. Sajnos ekkor a halálfaló szegény védtelen nő ellen fordult, így szerezte a sérülést. Lupinék végszóra érkeztek. A két ártalmatlanná tett halálfalót letartóztatták, de az utolsó sajnos elszelelt. Remus kísérte vissza a gyerekeket a kastélyba, és hozta ide Őt.

Piton meredten bámulta a nőt. Ilyet ő még nem hallott. Egy mugli ahelyett, hogy menekült volna, vagy legalább megzavarodott volna a varázslók láttán, közbeavatkozik egy nyilván valóan vérre menő párbajba!

Nem értette miért, de ismét elöntötte a düh. Ráadásul már kezdett elege lennie abból is, hogy a mai nap már nem csak az információkat nem osztja meg vele senki, hanem még azt sem tudja sosem, hogy miért is dühös állandóan.

- Értem - mondta végül. – Ha bármiben a segítségére lehetek még tudja, hol talál.

Azzal vetett egy utolsó pillantást az ágyon fekvő nőre, s majd miután magában megint fenéken billentette magát, az újabb szentimentális és teljességgel érthetetlen mozdulatért, kiviharzott a gyengélkedőről.

*

Nem sokkal éjfél előtt Vivien láza csökkenni kezdett, s lassan kinyitotta szemeit. Nem tudta hol lehet, de abban biztos volt, hogy valamiféle kórházban, ahol láthatólag ellátták a … sérülését? Erről eszébe jutott a délutáni kalandja. Fogalma sem volt róla mi történt körülötte, vagy hogy egyáltalán, hogyan is sérült meg. Csak odáig emlékezett a dolgokra, hogy az a kámzsás alak meggörnyed a hozzá vágott tégladarabtól. Utána semmi. Úgy döntött egyszerűbb, ha a gondolkodással megvárja a reggelt. Akkor talán valaki végre elmagyarázza neki, hogy mi a fene is történt vele. Visszahanyatlott párnájára, és szinte azonnal újra elaludt.

Eközben lenn a pincében egy feketeruhás alak ücsörgött egymagában. Előtte az asztalon egy már majdnem üres üveg bor állt. Egy ilyen fárasztó nap után igazán megérdemelte. Legalábbis mikor már a harmadik pohárral döntötte magába így érezte, és elhessegette maga elől a reggeli másnaposság várható következményeit. Helyette inkább újra felidézte azt az arcot. Az alkohol már erősen hatott, így hirtelen nem is tudta, hol látta a nőt. Talán képzelte? Nem az nem lehet. Annyira azért nem ivott sokat. Oh igen a gyengélkedő – jutott eszébe végül.

- Az a harcias mugli nő! – mondta maga elé rekedt hangon, majd hirtelen felnevetett, keserű, fájdalmas kacajjal, majd ugyan olyan hirtelen el is hallgatott.

Nevetésének hangja sokáig kongott még a pince hideg magányában.

A férfi feje lassan előrebillent, s még a reggel is ott találta íróasztala lapjára dőlve.