Az oktatási rendszer kiépítése Magyarországon

"Hazánk nem maradhat jelen helyzetében. E meggyõzõdés annyira általánossá lett, hogy a reform szükségét bizonygatni merõben fölösleges. Csupán azon módokra és eszközökre kell tehát fordítni figyelmünket, melyek szerint a látszólag általánossá lett kívánat mielõbb s minél könnyebben valósítathatik. Ezek iránt a hazánkban a legnagyobb véleménykülönbség mutatkozik. Némelyek a reformot részletenként, azaz alkotmányos életünk jelen formáit fenntartva, egyes, idõrõl-idõre behozandó javítások által remélik eszközölhetni. Mások jelen helyzetünk javítását csak annyiban tartják lehetségesnek, mennyiben a reform nemcsak egyes tárgyakra, hanem egész alkotmányos szerkezetünkre kiterjesztetik... /báró Eötvös József, Lipcse 1846./

                        A reformkor politikusai a fejlődés egyik legfontosabb alapjának tekintették a népnevelést. Meggyőződésük volt, hogy csupán a sikeres nevelés teheti alkalmassá a társadalom tagjait a politikai jogok felelős gyakorlására. Eötvös József közoktatási és vallásügyi miniszter elsőrendű szívügyének érezte, hogy az áprilisi törvényekből kimaradt közoktatási reformra minél előbb sor kerüljön.

Az oktatási rendszer fejlesztését célul kitűzők legfontosabb feladatai közé tartozott a különböző iskolafokozatok és intézménytípusok összehangolása, összekapcsolódása, a képzési követelmények és képzési szintek egymásra épülésének megszervezése, az iskoláztatás kiterjesztése az ország valamennyi területére és valamennyi társadalmi rétegre. Hasonlóan fontos feladat volt még, a tanítók szakszerű képzésének bevezetése, az állam megjelenése és fokozódó szerepvállalása az iskolaügyben, amelynek sajátos eszközei az állampolgárok iskolához való viszonyát, valamint az iskolarendszer szervezetét és működését meghatározó jogi szabályozás; a nevelés és az oktatás tartalmának befolyásolása, – központi tantervek révén; növekvő pénzügyi szerepvállalás,, továbbá a rendszer egészét átfogó állami felügyelet kiépítése.

Ez a folyamat azonban nem a 19. században kezdődött.

A XVI–XVII. században egyre nőtt az iskolák száma Magyarországon. A XVIII. század derekán már mintegy 4000 alapfokú és közel 100 középfokú oktatási intézmény működött. A gyarapodó katolikus gimnáziumok és protestáns kollégiumok az új tudományos ismeretek és nézetek, az új szellemi irányzatok következményeként a társadalom egyre szélesebb rétegeire gyakoroltak közvetlen vagy közvetett hatást. A felvilágosodás terjedése nyomán mind nyilvánvalóbbá vált, hogy az iskola mint a korszerű műveltség terjesztője megkerülhetetlen társadalmi, sőt politikai tényező, s a felette való rendelkezés elsőrendű hatalmi kérdés.Ennek folytán az uralkodók igyekeztek saját kezükben tartani fejlesztésének ügyét.

/III. Károly 1723-as rendelete– expressis verbis – kinyilvánították a király felügyeleti jogát, mint „felségjogot” „az egyházi vagy világi ifjúság számára bárkik által az országon belől vagy kívül alapított… papnöveldék, nevelő- és tanintézetek…” felett. Ezt a jogot – az 1715. évi LXXIV. törvénycikk értelmében – „ő szent királyi Felség apostoli tisztéül és legfőbb hatalmául egyedül magának tartja fönn.”/

Az 1777-ben kiadott Ratio educationis a modern magyar oktatásrendszer alapdokumentuma.

Kiadását komoly előkészítő munkálatok előzték meg.*

Mária Terézia királyi rendelete az iskolarendszer szervezetétől a tananyag tartalmán és a követendő módszereken át az iskolák finanszírozásáig, valamint a kulcskérdésnek tekintett irányításig és felügyeletig – a rendszerként felfogott oktatásügy minden lényeges elemére kiterjedt.

Az iskolaházat kiépítésekor figyelembe vette:               

·        az iskoláskorú népesség számát és arányát

·        az ország település-földrajzi sajátosságait

·         különbséget tett az anyanyelvű vagy nemzeti iskolák tekintetében az egytanítós falusi, a kéttanítós mezővárosi és a háromtanítós városi iskolák között.

Különbséget tett az egyes intézmények társadalmi rendeltetését és az általuk közvetítendő műveltség jellegét és tartalmát illetően.

Nagy figyelmet fordított a közoktatási reform személyi feltételeire; részletes előírásokat tartalmazott a tanítók és a tanárok képzésére, képesítési követelményeire, valamint az erkölcsi elismerésükre vonatkozóan.

Megállapította a királyi akadémiák helyét: Győr, Kassa, Nagyszombat, Nagyvárad, Zágráb.

A Ratio educationis kiadását követő évtizedekben a magyar oktatási rendszer nem került nagyobb fejlesztésre, de annak feltétlen szükségességét és fontosságát a kor vezető személyiségei nem feledték.

Ugyan az 1848-as áprilisi törvények még nem tartalmaztak az oktatás ügyre vonatkozó szabályozást, de az már nem várathatott magára sokáig.

Az augusztus elején előterjesztett elemi népiskolai törvénytervezet*:

·        Ingyenes és általános tankötelezettség bevezetését javasolta (fiúknál 12, lányoknál 10 éves korig), és biztosítani kívánta a tanítás teljes szabadságát.

·        A népiskolák felállítását tűzte ki célul ( a magántanulásnak is lehetőséget biztosítva).

·        A főfelügyeleti jog rögzítésével az állam irányító szerepének is érvényt szerzett.

·        Az oktatás nyelvét a többségi elv alapján kívánta meghatározni.

·        A vallásoktatást közvetlenül a lelkész hatáskörébe utalta át és javasolta, hogy a közös felekezeti iskolák mellett minden 50 gyerek után külön felekezeti iskolák is működhessenek.

Azonban a tervezet nagy vitákat váltott ki. Madarász László, Halász Boldizsár, Zsembery Imre és a radikális képviselők közül többen elutasították a felekezeti iskolaalapítás jogát., sürgették a szekularizációt és a felekezetek ill. alapítványaik államosítását követelték.

Az oktatás nyelve is vita tárgyát képezte, a radikálisok a magyar nyelv mielőbbi kötelező bevezetését szorgalmazták. A liberálisok azonban, akik igyekeztek óvni a kisebbségek jogait , nem akarták erőltetni a magyar bevezetését.

Augusztus 9-i hozzászólásában Deák Ferenc igazságügyi miniszter leszögezte: az állam nem tilthatja meg, hogy magánszemélyek iskolát üzemeltessenek, mert az durva beavatkozást jelentene a tulajdonviszonyokba, melyek szentségének tisztelete minden polgári rendszer alapja. Eleve nem értett egyet azzal az utópisztikus kora liberális elgondolással, mely szerint a vallási ellentéteket a közös nevelés feloldhatja, s az elv kipróbálására különösen alkalmatlannak találta a kialakult helyzetet. Arra is figyelmeztetett, hogy a javasolt eljárás bevezetése magát a vallásszabadságot támadná meg alapjaiban, az érintett népeket pedig "legédesebb érzéseitől" fosztaná meg.

A képviselőház a liberálisok álláspontját támogatva augusztus 12-én végül is elfogadta a modern humanizmus fő eszméit alkalmazó első magyar elemi iskolai törvényt. A felsőház augusztus 25-én azonban a béke helyreállítására hivatkozva elutasította tárgyalását, és levette a napirendről.

A forradalom bukását követően, a nemzeti függetlenség szétzúzásával párhuzamosan a polgárosodás erőteljes ösztönzése a magyar közoktatásra, az iskoláztatás ügyére is rányomta bélyegét.

Ez az ellentmondás jól tükröződik a magyar iskolaügy szervezetére vonatkozó, annak irányítását szabályozó, 1849. október 9-én kibocsátott kormányrendeletben is.

Az állam az oktatás valamennyi területére kiterjesztette hatalmát. Szigorúan ellenőrizték a 6-12 esztendős gyermekek tankötelezettségének érvényre juttatását. A gyerekeket sok esetben csendőrrel vitették el az iskolába, s emellett a szülőket súlyos pénzbüntetésre ítélték.

Az 1855. évi rendelete alapján kétféle elemi iskolatípus létezik: négyosztályos főelemi és két- vagy háromosztályos alelemi.

Az osztrák rendelet elvileg lehetővé tette nem felekezeti népiskolák felállítását is. Magyarországon azonban 1868-ig csakis egyházi fenntartású népiskolák léteztek.

A korlátozások és a túlzott állami beavatkozás ellenére, a század ötvenes éveiben a hazai népoktatásügy jelentős fejlődésen ment keresztül: az elemi iskolák száma 9000-ről 12437-re emelkedett. Igaz áttörést azonban Eötvös József munkássága hozott.

Az Eötvös József által kidolgozott „népiskolai oktatásról” szóló 1868. évi XXXVIII. tc. főbb jellemzői:

• Alaptétele tankötelezettség, tanszabadság és tanítási szabadság egysége és kölcsönössége. gyermekek 6. életévétől 12, illetve 15 éves koráig terjedt. foglalta a magántanulás és a különféle nyilvános intézetek közötti választás lehetőségét, valamint – legalábbis elvileg – az iskola földrajzi helyétől és jellegétől független, szabad megválasztását.
•  Az iskolaállítás és -fenntartás (= az iskolaszervezés) szabadsága. Ez a jog, illetve az ezzel együtt járó kötelezettség – szabályozott feltételek mellett – a hitfelekezeti és polgári közösségekre (= községekre), az államra, valamint az egyes állampolgárokra, továbbá az egyének e célra létesült társulásaira és egyesületeire egyaránt kiterjedt.
• Garanciáját jelentette az országban élő nemzetiségek iskolai nyelvhasználatának, az anyanyelvű népoktatásnak .
• Az egységes népoktatási rendszer intézménytípusainak – elemi és felső népiskola, polgári iskola, tanító- és tanítónőképezde – megalkotásával csaknem száz évre szólóan lerakta a modern polgári iskolarendszer szilárd alapjait, hozzá illeszkedett a kisdedóvás intézményrendszere.
•   A népiskolai törvény az oktatás tartalmát szabályozta a népoktatási intézményekben tanítandó tantárgyak körét. vallásoktatásra, az írás-olvasás és az elemi számtan tanítására  (nyelvtan, fogalmazás, beszéd- és értelemgyakorlat), (hazai földrajz és történelem, némi általános földleírás és történet, polgári főbb jogok és kötelességek, a természettan és a természetrajz elemei, gyakorlaton alapuló mezőgazdasági és kertészeti ismeretek, testgyakorlat).
• Meghatározta az oktatás tárgyi feltételeit,; előírta az iskola épületére, berendezésére, felszerelésére és a taneszközökre vonatkozó követelményeket, előírta az iskolai munka személyi feltételeit (a tanítók képzettsége, az egy tanítóra jutható tanulólétszám, a tanítók fizetési minimuma és nyugdíjazásuk, a tanítóképzés és -átképzés, a tanítói egyesületek stb.).
• Lerakta a modern tanügyigazgatás, a népiskolai hatóságok átfogó rendszerének alapjait.

A népiskolák száma az 1770-es évek mintegy 4000-es adatához képest a reformkor végén – Fényes Elek szerint – már megközelítette a 10.000-et, az 1869-es statisztika pedig csaknem 14.000 elemi népiskolát mutat ki. Ehhez viszonyítva az elemi népiskolák száma – 1900-ban 16.725, 1910-ben 16.445 – aránylag kismértékben, csupán mintegy 20 százalékkal gyarapodott.

A Magyar Királyság  az 1818 október végétől 1919. március 20-ig tartó időszakot egyrészt a nemzeti függetlenség megteremtésére irányuló erőfeszítések jellemezték, másrészt pedig a polgári demokratikus berendezkedés kialakítására tett erőfeszítések.

Az új Vallás- és Közoktatásügyi minisztérium 1818 novemberében rendeletben tette közzé a közoktatás gyökeres átalakításának programját.

1919. március 21-én a kommunista párt vette kezébe a hatalmat, kikiáltva a Tanácsköztársaságot.

A magyar iskolaügy irányítása a Közoktatásügyi Népbiztosság kezébe került, melynek élén Kunfi Zsigmond állt, helyettese pedig a filozófus és irodalomtörténész Lukács György (1885-1971) volt.

A proletárdiktatúra kimondta az állam és az egyház teljes szétválasztását. Ennek következménye nemcsak az egyházi vagyon állami tulajdonba vétele volt, hanem az egyházi iskolák államosítása is.

"Kevés országban széles e világon, ahol aránylag több lenne a tehetség mint Magyarországon. De még kevesebb ország van, ahol a tehetségek teljes kifejlődésének annyi gátja lenne, mint éppen nálunk", mert "az idegen nemzetek négyzetre emelik kiválóságaikat, mi magyarok gyököt igyekszünk belőlük vonni".

Ezek Klebelsberg Kunó, a 1922-31 között a konszolidációs Bethlen-kormány kultuszminiszterének szavai, aki munkássága alatt a kultúra, oktatás, tudományszervezés és a szűkebb értelemben vett egészségügy területén

 egyaránt maradandót alkotott.

Pécsett díszdoktori avatásakor 1925-ben így szólt: "Én minden kulturális intézményhez a végsőkig ragaszkodom. Ragaszkodom az utolsó óvodához egy pici dunántúli faluban is... A magyar kultúráért folytatott harcban egyetemet veszíteni nem akarok.”

Klebelsberg a klinikák és elméleti intézetek felépítéséhez és felszereléséhez előteremti a szükséges anyagi forrásokat (Népszövetségi kölcsön, Rockefeller Alap), részt vesz a klinikák és elméleti intézetek helyének kijelölésében, elnököl az egyetemi bizottságok ülésén, ellenőrzi az építkezéseket stb.
Szemében az egyetem legfőbb kritériuma a kutatás.

Amerikai gyorsasággal épít fel három egyetemet, 21 klinikát: a Pozsonyból menekült pécsit (ahogyan ő szerette nevezni: "a magyar Heidelberg"), a Kolozsvárról menekült szegedit ("a magyar Göttinga") és debrecenit, továbbá három főiskolát: a Testnevelési Főiskolát Budapesten, a Szegedi Tanárképzőt és Sopronban az Erdészeti Főiskolát. A Tihanyi Biológiai Intézet élettani és biológiai kutatások, posztgraduális képzés és Balaton - kutatás végzésére alapítja meg.
A Dunántúl iránt érzett szeretete Pécs felé sugárzott. Döntő része volt az egyetem pécsi elhelyezésében.

"Nem népiskola vagy egyetem, hanem népiskola és egyetem" - mondotta Szegeden az egyetem alapkövének letételekor. Minisztersége alatt zajlott az ország legnagyobb és legsikeresebb oktatási reformja az óvodától az egyetemig. Az Alföldön kevesebb, mint három év alatt dán mintára 5000 népiskolát épített, törvénnyel kötelezve erre a birtokosokat. Ez alig kevesebb, mint amennyi az azt megelőző 900 évben épült a történelmi Magyarországon és világviszonylatban is példa nélküli.

Minisztersége alatt zajlott az ország legnagyobb és legsikeresebb oktatási reformja az óvodától az egyetemig.

Jogi ismeretek oktatása a XIX. században

A polgárok jogi ismeretekkel való ellátása már régtől jelen volt a magyar oktatásban.

 A 18. századig a különböző iskolákban lehetősége volt a tanulóknak megismerkedni a magyar és egyetemes jogfejlődés jelentős dokumentumaival, mint a Pragmatica Sanctio, vagy az Aranybulla. Ezek tanulmányozása közben, pedig bár közvetett módon, de már elsajátíthattak közjogi ismereteket, de legnagyobb érdemük, hogy a történeti közügyek alakulása , a változatos, egykori politikai folyamatok iránti fogékonyságot alakított ki a diákokban és ez nagy segítséget nyújthatott a kor alkotmányos-jogi alapismereteinek megismertetésekor.

A 18. század azonban lényeges fordulatot hozott, a jogi ismeretek oktatásában.

Losontzy István (1709-1780) Hármas Kis Tükör c. műve volt az első olyan mű mely közvetlenül azt a célt szolgálta, hogy megismertesse a legelemibb szinten tanulókkal az alapvető jogi, alkotmányjogi elveket. A mű rengeteg kiadást megért, s nemzeti szemlélete miatt a Bach- korszak elején be is tiltották.

A mű második része Magyarország polgári állapotáról tartalmazott kérdéseket:

Pl.: Az országgyűlés hol tartatik?;   Akik a Diétán meg nem jelennek mi a büntetésük?

és válaszokat.

Az első szakasz a királyról,

a második az országgyűlés tagjairól,

a harmadik az ország főtisztjeiről,

       a negyedik  az ország igazgatásáról,

       az ötödik a cummunitasokról,

       a hatodik vallásokról közölt ismereteket.

      Jelentős még Kövy Sándor: A magyar törvények rövid summája, a Gyermekek számára c. munkája, melyet 1798-1848-ig, a sárospataki gimnázium alsóbb osztályaiban használtak a feudális magyar magánjog és perjog magyar nyelvű rövid összefoglalójaként.

       Szerkezetét tekintve, e mű áll egy bevezetőből és azt követően 3 részre tagolódik:

1. A Lakosoknak Személybéli Minéműségekről
2. A Jószágbéli Jussokról
3. A Perek folytatása módjáról   

Az állampolgári nevelés kapcsán a közjogi ismeretek szükségességét sokan hangsúlyozták az újkorban, többek közt jellemzően olyan ellentétes szemléletű politikusok, mint báró Wesselényi Miklós,

 vagy Sándor Lipót főherceg, nádor 1795-ben.

      A magyar oktatásügy modernizációjára irányuló törekvésekben, jogszabályoknál és tervezeteknél is megfigyelhetők a polgárok jogi ismeretekkel való ellátására irányuló tendenciák.

„ A természetjog alapelvei, valamint a polgári életben gyakrabban adódó jogi esetek oktatása a hazai törvények és jogszabályok oktatása alapján.”- címmel a Ratio Educationis 1777-es kiadásának 129.§ rögzíti, a természetjog oktatásának fontosságát , a közoktatás elsődleges célját:

„ A tanulók számára hasznos, sőt nélkülözhetetlen a másik ismeretkör: a természetjog, illetőleg a polgári élet különféle ügyeiben való okos cselekvés tudománya. A közoktatási szervezet célja ugyanis a jó állampolgárok nevelése, ezért feltétlenül szükséges, hogy a felnövekvő fiatalokat megtanítsák mindazokra a kötelezettségekre, amelyeket teljesítve majd kiérdemlik a jó állampolgár nevet. A kötelességeket viszont a természetjog tárgyalja, ezért ésszerű, hogy véssék eszükbe e jog- számukra a későbbi jövőben oly hasznos- alapelveit, élénk vágyat és érdeklődést keltsenek bennük e tudomány iránt, hogy önállóan tanulmányozhassák ennek szabályait és azokat saját életvitelükben érvényesítsék is, ha majd eljutottak a felnőttkorba…”

            „Amint tehát minden embert meg kell tanítani megfelelő módon ezekre a kötelességekre, éppen így minden jó állampolgárnak ismernie kell hazája törvényeit, amelyeknek előírásai szerint bonyolítandó le a társadalmi élet legtöbb ügye…”

De kellőképp kihangsúlyozza azt is, hogy:

„Egyel talán nem jogtudósok nevelése itt a cél: ezért csupán csak érintőlegesen kell foglalkozni a tanulóknak olyan alapelvekkel, amelyek ismerete nélkül annak biztos veszélye fenyegeti őket, hogy később majd kibogozhatatlan perekbe keverednek, saját tulajdonukat, pedig közben elveszítik.”

A betekintést pedig, ezen tanulmányokba azoknak tették elsősorban lehetővé, akik- befutva a kisgimnáziumi pályát nem haladnak tovább.

„E tantárgy oktatása nyomban a geometriát követi, és az utolsó évben heti két órát vesz igénybe. Össze kell azután állítani e speciális célnak megfelelő, mind a természetjogot, mind pedig a magyar jogszokások tételeit tartalmazó tankönyvet.”

Az anyanyelvi iskolák sem kerülhették ki a mindennapi jogélet ismereteinek oktatását, hisz pl. a városi anyanyelvi iskolák szabályozását rögzítő első szakasz negyedik fejezetében a 94. § oktatandó tananyagként adja meg

 „… mindazt, ami az erényre, a becsületességre és a józan polgári életre vonatkozik, ezek ismerete mindenki számára egyformán szükségesek.”

Valamint a Hármas Kis Tükör anyagával közjogi ismereteket is közöltek.  

 „A természetjogi bevezetés a hazai jogszokások ismeretébe”- címet viselő 151.§, mely a gimnáziumok alapozó jogi tanulmányait tartalmazta, némiképp

más koncepciót ír le, hisz az eddig rendkívüli tanulmányoknak számító természetjog és az ország szokásjoga „… minden tanuló számára kötelezővé válik a gimnázium utolsó két félévében”

A 19. századi reformkorszakban, pedig nagy hangsúlyt fektettek az állampolgári ismeretekre, és az iskolai elementáris jogi ismeretekre.

Így az 1840:IX.tc. -, mely a mezei rendőrségről intézkedett- kiadása után két évvel Tolna megye elemi iskoláiban már tanították- kéziratos, leegyszerűsített alakban, katekizmus formájában- Zsoldos Ignác: Mezei rendőrség című könyvét.

Az 1843. évi népnevelési törvényjavaslat kihangsúlyozta, hogy feltétlenül szükséges tanítani a magyar polgári viszonyok ismeretét, kiemelkedően ide tartozik még az úrbéri és mezei rendőrségi törvények főbb vonatkozásaikban.

Eötvös József az elemi oktatásról szóló törvényjavaslatában szintén kiemelkedően fontosnak tekinti a polgári jogok és kötelességek tanítását.

Az 1868: XXXVIII.tc. az egyes alsó fokú iskolákban fokozott mértékben, más- más oktatási céllal követelte meg a jogi alapismeretek oktatását a dualizmus idején, nemzetközi szinten is az élre helyezve a magyar közoktatást.

A 11.§ 3. h. a polgári jogok rövid ismertetését írja elő a hitfelekezetek népiskoláiban.

A 64.§ a hazai alkotmánytant írja elő a felsőbb népiskolákban.

 A 74.§ a polgári iskolák számára a köz-, magán- és váltójog tantárgyakat rendszeresíti. 

A tantervek, utasítások is e célok szerint alakultak.

Az elemi iskolák V – VI. osztályában a történeti tárgyak körébe sorolták a polgári jogok és kötelességek tanítását.

Az 1905-ös Tanterv és utasítás a következőkben jelöli meg a tárgy oktatásának célját:

„... hogy a tanulókat értelmi fejlettségükhöz mérten az állami élet intézményeivel és alkotmányunk alaptörvényeivel megismertesse, lelkükben a törvénytiszteletet meggyökereztesse, a nemzeti érzést ápolja s őket, rávezesse, hogy majdan polgári jogaikkal élni tudjanak és polgári kötelezettségeiket a maguk és az összesség érdekében híven teljesítsék.”

Az Elemi népoktatás enciklopédiájának III. kötetének szerzője kiemeli annak fontosságát, hogy „másnak becsületes meggyőződését még akkor is tisztelni kell, ha a mi meggyőződésünktől eltér.”

S hogy ezt a tanítónak sosem szabad figyelmen kívül hagynia, hisz tanítványainak „környezete talán az ellenkezőjét mondja a gyermek előtt mindannak, amit ő az iskolában a hazáról, a nemzetről,  a közteherviselésről , a katonai szolgálatról beszél. ...az a legjobb..., ha a tanító arra az álláspontra helyezkedik..., hogy mindenben megkeresi az erkölcsi igazságot, s a jogi szükségességet vagy legalább célszerűséget.

   ... Ily módon az ifjúságot rá lehet vezetni arra, hogy az iskolából az életbe kilépve kötelességeit ne csak kényszerűségből, de józan megértéssel, belátással teljesítse, a jogaival, pedig okosan élni tudjon.”

Jogászképzés az abszolutizmus korában, a szabadságharc után, az Osztrák-Magyar Monarchiában

Az abszolutizmus korában, az oktatás színvonalának erősítése végett megtiltották a tanároknak, hogy „súlyos ok kivételével” az órákról hiányozzanak, illetve előírták, hogy minden tanár évente legalább kétszer tartson nyilvános vitatkozásokat. Mária Terézia királynő 1760-ban kötelezte a nagyszombati jogi fakultás magyar jogot oktató tanárait, hogy előadásaikat írják le és terjesszék fel hozzá, ezen kívül előírta, hogy a tananyag oktatását két év alatt teljes egészében be kell fejezni. A magyar jog oktatói felhasználták Szegedi János Tyrociniumát és Huszty István egri jogi professzor Iurisprudentia Practicáját is. Huszty feldolgozta a magyar jogot, beleértve a büntetőjogot is, mely a királynő utasítására 1760-ban az egyetem tankönyve lett. A római jog és a kánonjog tekintetében pedig tankönyvek oktatását rendelte el. Római jogból így Heineccius és Westembergius munkáit kellett oktatni, emellett az uralkodó kötelezte római jogból a természetjog oktatását is, amire Vitriarius Istitutioit rendelte tankönyvként.

Sokan a  stúdiumot úgy fejezték be, hogy csak a Tripartitumot, illetve annak gyakorlati alkalmazását ismerték meg, és felkészültek az ügyvédségre.

Azonban problémát jelentett, hogy a jogi oktatás mögött nem állt megfelelő elméleti, filozófiai háttér; nem felelt meg a felvilágosodás eszméinek, s az azokat hirdető, haladó nemesség elvárásainak. A hallgatói fegyelemmel is problémák voltak, és a „kicsapongások” mindennapossá váltak.

„Tordai György joghallgató … a tanulmányi év kezdetén szállásán nagy verekedést rendezett, asztalokat, székeket zúzott össze, úgyhogy a polgárok és polgárnők a magyar temperamentum e kitörései elől az ágyak alá bújtak. Azután a szomszédba ment és dorbézolás után késelt is.”

A gyakorlati képzés hatékonyabbá tétele érdekében elrendelték, hogy a hallgatók „alakítsanak bíróságokat és folytassanak le különböző fajta pereket”. A tanároknak ilyen módon meg kellett tanítani a perbeszédeket és a bírói tanácskozás lefolytatása után a hallgatóknak határozatot kellett hozni. Az első éveseknek csak a periratok tollba mondása volt kötelező, hogy elsajátítsák a gyakorlatot. Bevezették az egyetemi rendszeres számonkérést.

Bizonyítványt csak az a hallgató kaphatott, aki  a feleleteken megfelelt, és az év végi vizsgát is letette.

Az állami központi befolyás a későbbiekben tovább nőtt, és II. József uralkodása alatt érte el csúcsát. A képzés iránya inkább igazgatási jellegűvé vált, mivel a császári akarat a hivatalnokképzést részesítette birodalmi szempontokból előnyben.

A reformkorban mind a jogi iskolák, mind a joghallgatók száma növekedett, a hallgatóság nívója, pedig ezzel párhuzamosan csökkent.

A hallgatói színvonal javítása és a jogi oktatás egységesítésének megteremtése érdekében 1828-tól elrendelték, hogy csak azokat a hallgatókat vehetik fel jogi egyetemre, illetve 1830-tól az akadémiákra, akik bölcsészeti oktatásban részesültek, vagy akik a középiskola utolsó évében 1-es minősítéssel vége