Ten little nigger boys went out to dine;

One choked his little self and then there were Nine.

Nine little nigger boys sat up very late;

One overslept himself and then there were Eight.

Eight little nigger boys travelling in Devon;

One said he'd stay there and then there were Seven.

Seven little nigger boys chopping up sticks;

One chopped himself in halves and then there were Six.

Six little nigger boys playing with a hive;

A bumble bee stung one and then there were Five.

Five little nigger boys going in for law;

One got into Chancery and then there were Four.

Four little nigger boys going out to sea;

A red herring swallowed one and then there were Three.

Three little nigger boys walking in the Zoo;

A big bear hugged one and then there were Two.

Two little nigger boys sitting in the sun;

One got frizzled up and then there was One.

One little nigger boy left all alone;

He went out and hanged

Himself and then there were None.

Azt hiszem valóban egyet kell értenem azokkal, aki úgy tartják, hogy az eredendően Tíz kicsi néger címen, 1939-ben megjelent regény Agatha Mary Clarissa Christi legjobb műve.

Már rég nézegettem a könyvet, de nem akartam megvenni pusztán abból a megfontolásból, hogy tudtam nagyon híres. És valahogy van bennem egyfajta sznobizmus. A nagyon híres dolgokat hajlamos vagyok alapvetően negatívan megítélni, és sokkal inkább, a kevésbé híres, de annál kifinomultabb alkotásokat előtérbe helyezni. Bár, ha jobban belegondolok mindebbe, azt hiszem ez meglehetősen nagy képmutatás a részemről, hisz voltaképp „kedvenceim” mindegyik, eléggé közkedvelt. Maximum annyit mondhatok a sznobizmusom mentségére, hogy talán a legtöbb regényt, ha nem is mindet ezek közül egészen más szemmel igyekszem nézni, mint ama nagyobbik része a világnak.

Igen azt hiszem joggal állíthatjuk, hogy egyre beképzeltebb vagyok. 8)

De mindegy.

Szóval pár hete kezdtem el olvasni, Agatha Christi-től a Hercules munkáit. Ami sajnos nem igen tetszik. Azt hiszem az vele a gondom, hogy túl sok apró eset van benne. Apró és könnyen megfejthető esetek. Az embernek nincs ideje belemélyedni és elgondolkozni a cselekményeken, ahogy az írónak sincs módja ilyen formában, tisztességesen kidolgozni azokat. Illetve ez így nem helyes, hiszen a műfaj szempontjából nagyon is megfelelően megírt szösszenetek, de ha valaki igazán szereti Hercule Poirot-t, akkor valahogy nem elégszik meg az ilyesmivel. Filmben is utálom, az ilyet. Mikor sorozatgyilkos van, és egyszerűen nem dolgozzák ki rendesen a sztorit. Pedig az ilyen történeteknél mindig a részleteken van a hangsúly.

Legutóbb az Egy gyilkos agyával jártam így. Nem is lenne rossz film, és sokan dicsérik is. Csak egy bibi van. A második haláleset úgy történik, hogy kávéznak egy jót, aztán mind szépen el is alszanak a kávétól, s mire felébrednek, egyikük halott. A bökkenő ott van, hogy az egyik szereplő, kintről jön be a többiek közé, miután azok kávéztak, vagy inkább közben, de a lényeg az, hogy Ő történetesen elég látványosan NEM iszik a kávéból. Utána mégis a többiekkel együtt „ébred”. Ezzel számomra véget is ért a film izgalmas része. Kár volt érte, de tényleg. Merthogy ugye ebből nyilvánvalóan kiderült ki is a gyilkos.

Visszatérve a Tíz kicsi négerre.

Majdnem egy rossz idézetet, vagyis inkább hibás kis idézetet tettem oda. Merthogy van itt egy kis kavarodás a címmel.

A könyv eredetileg 1939-ben jelent meg Ten little niggers címen. Azóta azonban az angol kiadás is megérte a névváltoztatást és kiadták úgy, mint Then there were None. Vagy ez az amerikai kiadás címe lenne? Fene tudja. Aztán ugye elkészült a film is, minek köszönhetően a tíz kicsi négerből, valóban tíz kicsi indián lett és ily módon helyes is lett volna az előző idézet, hisz, sikeresen kiszúrtam azt ahol négerek helyett indiánok szerepelnek. Magyarul is érdekes neveket ért meg. Az első kiadásban még A láthatatlan gyilkos vagy mi a fene volt a címe, s csak később lett valóban Tíz kicsi néger belőle. Istenem valaki lőjön le ha még egyszer leírom…

Érdekes. Az az érzésem, hogy mielőtt valakit életében egyel talán csak egyszer is tv elé engednek kerülni kötelezni kéne rá a saját érdekében, hogy elolvasson pár alapművet. Csak azon egyszerű oknál fogva, hogy lássa, melyik volt az első. Merthogy a sok remake után elolvasni azt, amiből minden valószínűség szerint lopták az ötletet a többiek, eléggé lehangoló tud lenni, ha az ember nem tud kellőképpen elvonatkoztatni.

Mostanában csupa olyan filmet nézek ill. könyvet olvasok (leszámítva persze a ficeket), amik tényleg valahogy hatást gyakorolnak rám.

Most nem beszélhetek olyasmiről, mint a Faun esetében. Az egészen más volt.

De mégis úgy vélem, hogy ha burkoltan is, de ez a krimi is kifejez valami sokkal többet.

Valószínűleg sokan úgy vélik, és talán nekem is így kéne látnom, hogy olyan „alkotásokba” is belelátok dolgokat, amikben mások semmit nem látnak, sőt kifejezetten üresnek és semmitmondónak tartják őket. Így voltam a Batman: Beginns!-el is. Én abban a filmben sokkal több üzenetet láttam, sőt egyel talán láttam benne üzenetet, nem úgy mint mások.

Erről a regényről is nyugodtan mondhatjuk, hogy műfajából kifolyólag ponyvairodalom, ami csak a köznép szórakoztatását szolgálja. És, talán ha valaki nem is figyel oda kellőképp, akkor a fantasztikus sztori, logika és éleslátás mögött, ami létrehozta ezt a krimiremeket, valóban nem lát semmit.

A történet alapvetően arról szól, hogy 10 ember érkezik egy szigetre. Tíz egymásnak idegen ember, mind- mind valamilyen titokzatos idegen által látszólag egyszerű indokokra való hivatkozással lett meghívva, vagy épp szimplán odarendelve. Csakhogy a vendéglátó sehol, csak az a fura, nyomasztó érzés helyette. S ami mégis összefűzi a 10 idegent, hogy mindegyikük szobájának kandallója fölé oda van tűzve a – szerintem roppant morbid és korhatáros- gyermek versike a tíz kicsi négerről.

Vacsora után a békés társalgást egy hang szakítja félbe, mely vádakat sorol fel mindűk ellen külön- külön. Mindegyikük ellen a vád: gyilkosság.

Persze majdnem mindenki tagad, felháborodik, vagy épp elájul.

Aztán megtörténik az első haláleset. A fiatal istenszerű ficsúr egyszerűen megfullad, miközben kortyolgatja jól megérdemelt italát.

S ezzel kezdetét veszi a XX. század krimi irodalmának legagyafúrtabb, legkifinomultabb, legmegfejthetetlenebb tömegmészárlása. Mert bizony ez tömegmészárlás lesz, akárhogy is nézzük. Hiába az emberek szeretik, ha folyik a vér. Csak lehetőleg ne a sajátjuk legyen, és ha már itt tartunk ne is kerüljön hozzájuk közelebb, mint amekkora távolságot egy könyvlap, vagy egy tv-képernyő megenged.

Ahogy haladunk előre a történetben úgy derül ki egyesével szépen a szereplőkről is az igazság.

Az elején, mint mondtam mindegyikük, tagad, vagy felháborodik, kivéve Philip Lombardot, aki nyíltan vállalja, hogy: igen, annak idején valóban a sorsára hagyta az Amazonas dzsungelében bennszülött kísérőit. És Ő ebben semmi kivetnivalót nem lát, hisz az ember elsődleges célja, hogy a saját életét mentse.

Az Epilógus szerint, mely a gyilkos tulajdonképpeni vallomását tartalmazza, a halottak a szerint követték egymást, hogy milyen súlyosnak ítélte a „bíró” a vétküket. Az elkövető ugyanis úgy vélte, hogy a 10 delikvens nem egyformán bűnös. Mit ad isten, egy önbíráskodó, aki ismeri a méltányosság fogalmát.

Ezért hát úgy dönt, először azokkal végez, akik szerinte a legkevésbé voltak vétkesek. Egyszerűen azért, hogy megkímélje őket attól a tortúrától, és idegeskedéstől, ha fogalmazhatok így, ami a végére maradottakra jut majd.

Így lesz az első áldozat Anthony James Marston. A fiatal, gazdag, sebességmániás suhanc, aki két gyermeket gázolt halálra, hála az esztelen száguldozásnak.

Érdekesnek tartom, hogy őt akarta úgymond leginkább megkímélni a gyilkosunk. A srác ugyanis, mikor felhangzik a vád miszerint megölte azt a két embert, komolyan gondolkodóba esik, hogy ugyan már kik is lehetnek azok. És tényleg nem emlékszik. Csak hosszabb gondolkodás után esik le neki, hogy ez az a két gyerek lehet, akiket ő valamikor halálra gázolt.

Ebből az emberből hiányzik a felelősségérzet, és a megbánás, sőt talán a lelkiismeret is. Mégis ő halhat meg először. A gyilkos mindezt pont ezzel magyarázza. A srácból ugyanis mindaz hiányzott, ami által mérlegelni tudta volna tettét. S hogy a természet nem osztott neki lelket, arról már igazán nem ő tehet. Én mindenesetre minimum negyedikre hagytam volna. Hogy miért az a versikéből kiderül. Ugyanis, ha ezt még nem mondtam volna, a gyilkos hűen igyekszik a versben sorra jövő halálmódokat követni.

A második áldozat „besorolásával” már egyet kell értsek. Mrs. Ethel Rogers. A komornyik- szintén egy áldozat - Mr. Thomas Rogers felesége. Őt és férjét azzal vádolta a hang, hogy felelősek egy korábbi munkaadójuk, egy rájuk szép kis summát hagyó idős hölgy haláláért. Persze mindketten tagadják bűnüket. Az viszont, ahogy az asszony rettegni és ájuldozni kezd, mikor meghallja a vádat, többé-kevésbé nyilvánvalóvá teszi, hogy valószínűleg, nem alaptalan a gyanúsítás.

A gyilkos végül is úgy ítéli meg, hogy az asszony gyilkos ugyan, de jobbára férje irányítja, így megérdemli, hogy hamar menjen el.

A harmadik áldozat John Gordon MacArthur az öreg katona. Aki állítólag miután rájött felesége és barátja viszonyára, szándékosan a halálba küldte a szeretőt, a háborúban.

Őt követi Mr. Rogers. Majd az ötödik áldozat, a gyilkost leszámítva a kedvenc karakterem Emily Caroline Brent. Ez a nő egészen lenyűgöző. Hideg. Nem gonosz, de hideg. Olyannyira, hogy mikor megtudja, hogy szobalánya terhes lett kiadta az útját és így közrejátszott abban, hogy a lány vízbe ölte magát. Nagyon tetszett, ahogy kiderül erről a kegyetlen, rideg és látszólag teljesen lelkiismeretlen asszonyról, hogy valójában a lelke mélyén, milyen szörnyű bűntudattal küzdött, és főleg az, hogy annyira „megátalkodott” volt, hogy a végsőkig képes volt ellenállni még saját lelkiismeretének is és elhessegetni a rátörő bűntudat rémképeit. Hiába a gyilkos tudta mit tesz, mikor hagyta, hogy az asszonyt elborítsa a rettegés, hogy aztán abban a pillanatban ölhesse meg, amikorra már tisztába jött saját bűnösségével is.

A hatodik áldozat a bíró: Lawrence Wargrave. Ő vezényelte a háttérből az egyre fogyatkozó túlélőket. Olyan volt, mint valami bábjátékos. Érdekes, hogy még mindenkit megismerhetünk mi is és a szereplők is, ha felületesen is a regény e részére, ő valahogy kimarad a szórásból. Pontosabban az érdekes, hogy ez nem tűnik fel senkinek. És itt derül ki mennyire igaz, hogy az emberek bizonyos foglalkozásokhoz, mint szimbólumhoz ragaszkodnak és hozzájuk társított „közhiedelmektől” csak nehezen tudnak tágítani. Egy bíró, egy idős, tapasztalt, elismert és híres bíró értékítéletében mindenki bízik. És senki semmit meg nem kérdőjelez.

William Henry Blore a következő. Érdekes eset az övé. A gyilkos később azt mondja, hogy különösen komolyan vette ezt az esetet. Blore rendőrtiszt volt, akit megvesztegettek és így hamis tanúvallomást tett a bíróságon. Ennek következtében őt előléptették, egy embert pedig életfogytiglani börtönre ítéltek, ahol is egy év után meghalt. Érdekes belegondolni, hogy mit is várhatunk el egy rendőrtől. A gyilkosunk a legevidensebb választ adja: „A rendőrnek, aki a törvényt szolgálja, példamutatóan becsületesnek kell lennie. Hiszen foglalkozása következtében feltétlenül elhiszik, amit mond.”

A nyolcadik, bár valójában inkább a hetedik áldozat az orvos, akit oly sokan gyanúsítanak Dr. Edward George Armstrong.

Mennyire érdemli meg a halált valaki, aki annyira ostoba, hogy részegen operál és megöl egy nőt a műtőasztalon, és aztán annyira ostoba, hogy kétely nélkül elhiszi valaki olyan szavait, akit magasabb rangúnak tart magánál, pedig a tények azt diktálják, hogy ez a személy semmivel sem gyanúsabb, mint a többiek? Mondhatnám, hogy aki hülye haljon meg. De…ezzel az a gond, hogy nem tudom elfogadni.

Az utolsó előtti áldozatot egyedül rajta kívül életben maradt társa lövi le, egyszerűen félelemből. Ez a bizonyos kilencedik volt a fent említett Philip Lombard.

A helyzet roppant érdekesen alakul a végére. Vagy inkább idegőrlően. Blore halálát követően a két megmaradt személy biztos benne, hogy az eltűntnek hitt doktor a tettes. Már tudják kitől kell tartaniuk, s így felkészülhetnek rá. Őrült, de nekik van egy pisztolyuk. Megkönnyebbülnek és a félelem mellett a remény és egy szikrányi megnyugvás is megjelenik.

Aztán megtalálják a doktor vízbefulladt testét….

Kézenfekvő, hogy kettejük közül a „másik” a tettes. A férfi beletörődő cinizmussal „áll elébe”, míg a nő Vera Elizabeth Claythorne, kétségbeeséséből merít erőt, és egy csellel megszerzi a férfi fegyverét, s mikor az vissza akarja szerezni a pisztolyt, habozás nélkül lelövi.

Egy kicsi néger maradt meg. Egyetlen, aki hihetetlenül felszabadulva mégis a teljes őrület határán megy vissza a házba. Miközben a lépcsőn felfelé halad, Őt elhagyó kedvese jelenlétét érzi. Annak a férfiét, akiért ő a halálba küldött egy gyereket. Vera Elizabeth Claythorne, nevelőnőként dolgozott egy családnál, ahol is beleszeretett és szerelme viszonzásra is talált a család szegény nagybácsijával. Hugo szegénységét a lány gondjaira bízott gyerek okozta, aki épp a legrosszabbkor született. És a lány elvakult szerelme nevében, a halálba küldte a kéretlen örököst. Szerelme annyira önző és elvakult volt, hogy még azt sem vette észre, hogy a férfi, akiért mindezt teszi, mennyire szereti azt a gyereket. A nőt sosem gyanúsították szándékossággal. Csak a férfi jött rá az igazságra és ennek tudatában el is menekült a nő közeléből, s egy hajóúton, részeg mámorában pont annak az embernek mesélte el a történetet, aki épp egy utolsó áldozatot keresett nagyszabású tervéhez. Mely nem volt egyéb, minthogy elkövesse mindenidők legmegoldhatatlanabb gyilkosság sorozatát.

Vera Elizabeth Claythorne, önkívület és józanság határán ment fel a szobájába. Megnyugodva, hogy immáron semmitől nem kell tartania, hisz egyedül maradt. Mindenki, a gyilkos is halott. Egyre inkább átveszi aztán a tudata feletti uralmat az a gondolat, hogy szerelme ott vár rá szobájában. Teljesen elborult elmével lép be, ahol is meglátja a plafonon lévő kampóról lógó kötelet hurokkal a végén és az alá készített széket, és végül felköti magát, miközben látni is véli szerelmét, amint végignézi halálát.

Egyik áldozat sem ismeri közelebbről a másikat. Nincsen kapcsolat köztük sem életvitelük, sem gondolataik szintjén. Egyetlen egy ponton mégis meg van a hasonlóság. Mindannyian gyilkoltak. S mindannyian úgy tették azt, hogy a bíróság, az igazságszolgáltatás semmit nem tehetett ellenük. Semmit nem lehetett rájuk bizonyítani. Sőt többüket még gyanúba keverni sem. S csak ők maguk tudták, hogy bűnösök.

Lawrence Wargrave bíró, úgy jellemzi magát, mint gyermekkorától romantikára hajlamos embert. Szerette a regényes túlzásokat és regényes megoldásokat. Ezért is döntött amellett, hogy hatalmas művét, ha másképp nem is, de egy palackba zárt üzenet formájában a világ tudomására hozza.

De Lawrence Wargrave-nek saját bevallása szerint nem ez volt a legjellemzőbb tulajdonsága. Szerette a halált. Pontosabban azt szerette, ha gyilkolnak. Szerette nézni és irányítani, maga végezni, már egészen gyermekkorától kezdve. Tudta, hogy ez nem épp szokványos igény. De ez a tény nem különösebben zaklatta föl. Mindennek tudatában igyekezett egészen élete végéig a társadalom tökéletes tagjává válni.

Gyilkolási vágya mellett hatalmas volt az igazságérzete is. Így sosem viselhette, ha ártatlan ember halálát kellett látnia. Vagy csak a bűnhődését.

S bár igazságérzete és gyilkolási vágya látszólag gátolta egymást, megtalálta a legtökéletesebb módot ennek kiküszöbölésére. Olyan szakmát választott, ahol bűnös embereket küldhetett isteni hatalommal a halálba. Bíró lett.

Élete vége felé azonban egyre inkább úgy érezte, neki kell tennie valamit. Nem elégítette már ki az, hogy zseniális érzékkel állapította meg valakiről, ha bűnös és ítélhette el élvezettel és joggal. Maga akart cselekedni.

Mikor megtudta, hogy halálos beteg még elszántabban vágyta, hogy ez az utolsó vágya is kielégülhessen. De igazságérzete nem hagyta, hogy csak úgy öljön. Míg nem egy napon egy véletlen beszélgetésnek köszönhetően megtalálta a megoldást.

Olyan embereket kezdett keresni, akik gyilkoltak, de mindezt büntetlenül tehették, mert nem volt az a földi bíróság, ami elítélhette volna őket.

Végül a terv készen állt, a zenészek hangoltak, a függöny felgördült. Csak hogy elég közhelyes legyek.

Hogy ne legyek teljesen poéngyilkos nem írom le, hogy pontosan, hogyan is vitte véghez zseniális tervét.

Mondhatnánk, hogy Lawrence Wargrave tökéletes pszichopata volt. Lelkiismeret és megbánás nélküli gyilkos.

De én ebben nem vagyok biztos.

Szerintem a regény tartalmaz egy igen fontos üzenetet az emberek és talán leginkább a jogászok számára. Azon jogászok számára, akik úgy ítélik meg, hogy egy brutális és kegyetlen gyilkosság, csak ugyan ilyen eszközökkel torolható és előzhető meg.

A kérdést az írónő összetetten, minden aspektusában vizsgálja.

Joga van-e az embernek gyilkolni?

Joga van-e az embernek mindezt, ha a körülmények folytán is, megúszni?

Joga van-e valakinek ahhoz, hogy ezt halállal torolja?

Különb-e a megtorló, mint az áldozatai?

Erre a négy kérdésre épül a regény. Bemutat 10 embert, akik az életük során, hol számításból, hol ridegségből, hol ösztönből, de egy másik ember halálát okozták.

Az írónő szándékosan azt az esetet hozza fel, mikor a tetteseket nem lehetne bírói úton elítélni. Mert így egyszerűbb egyrészt. Másrészt viszont azért, mert az emberek nem szívesen vesznek észre dolgokat. Az ember nem szívesen veszi észre, hogy ha a szomszédjukról, vagy barátjukról kiderül, hogy gyilkolt. És ezeket az eseteket akárki felismerhette volna, hisz hiába a bírói tapasztalat, Wargrave-n kívül is bárki rájöhetett volna bűnösségükre, ha egy kicsit odafigyel. De senki nem tette, talán csak megemlített valami gyanú félét, de igyekezett nem törődni vele. S bár a gyilkosságot elítélik, mégis joggal merül fel a kérdés, hogy más-e az egyik gyilkosság, mint a másik, hisz szemet hunytak mindegyik fölött.

A második és első kérdésre azt hiszem az írónő egyértelmű válasza: a nem.

Hogy jogunk van-e a halált halállal torolni? Talán ez az a kérdés, amiben az emberek sosem fognak egyességre jutni. Talán ezért is teszi fel Agatha Christi az utolsó kérdését is.

Jobb- e a hóhér, mint a gyilkos akivel végez?

Lawrence Wargrave hidegvérrel, tisztafejjel tervezi meg a gyilkosságokat. Minden szál az ő kezében van, mindent ő mozgat és irányít, anélkül, hogy egy kicsit is meghátrálna, vagy elbizonytalanodna. A palackban lévő vallomás alapján szinte nyilvánvalónak látszik, hogy a lehető legkevésbé sem bánja tetteit. Sőt élvezte azok elkövetését.

De mielőtt mindebből végső konklúzióként levonnánk azt a következtetést, mely szerint az utolsó kérdésre a válasz az igen, hadd mutassak rá egy apróságra.

A bíró kihangsúlyozza, hogy a gyilkosságok a szerint történnek, ki milyen súlyú bűnt követett el az ő szemében.

S neki végül csupán egy áldozata maradt. Egy utolsó… saját maga.

Lawrence Wargrave öngyilkos lett. Persze mindezt mesterien úgy beállítva, mintha akkor és ott halt volna meg, ahogy a többiek hitték.

Vajon mindez csupán része volt egy őrült elme zseniális tervének, hogy véletlenül se tudják megfejteni, ki volt a tettes?

Vagy valami több is volt annál, amit maga a bíró sem ismert be magának?

Valamennyi áldozata a történet kezdetén tagadta, hogy elkövette volna bűnt, amivel vádolják. Sőt hittek is saját ártatlanságukban. Majd ahogy rájuk ereszkedett a kétségbe esés és a félelem, lelkiismeretük egyre nagyobb erővel hajtogatta nekik, hogy igenis lássák be, bűnösök.

A legegyszerűbb, legostobább elmék mentek el először. Majd szépen sorban azok, akik egyre súlyosabb terhet cipeltek, hisz elég intelligensek voltak ahhoz, hogy felfogják tettüket, s elméjük minden erejére szükségük volt ahhoz, hogy elnyomják a bűntudat szikráját is magukban.

Míg az utolsó halott volt mind közül a legzseniálisabb. Egy zseniális, megfejthetetlen gyilkosság kiagyalója. S mint ilyen, pontosan az a személy, aki a végsőkig képes volt rejteni saját maga elől, tette, élete tetteinek súlyosságát.

Mintha a lázadó tudatalatti kelt volna életre Wargrave bíróban, mikor megérezte a vágyat, hogy gyilkolni akar. Mintha így akart volna kitörni belőle a lelkiismerete. A lelkiismeret, mely arra szolgál, hogy megbüntessen minket, az elkövetett bűnökért, s mely az ő esetében a végsőkig el lett hallgattatva, úgy tört elő, hogy egy vággyal okot teremtett végre magának a bűnhődésre.

Végül a bíró saját magára is kimondta a halálos ítéletet. Nem volt különb a többieknél. Csak az ösztöne vezette. Az ösztön, amely mindig felismerte, ha egy bűnös embert lát, most felismerte magában is ugyan azt.

S Lawrence Wargrave igazságérzete nem tűrt ellentmondást. Az ártatlanok nem szenvedhetnek, de a bűnösnek meg kell lakolnia mindenáron.

Tíz kicsi néger éhes lett egyszer; s vacsorázni ment,

Egy el is aludt másnap, s nem maradt, csak nyolc.

Nyolc kicsi néger sétára ment egy szép kis szigeten,
 

Egy ott is maradt örökre, s így lettek heten.

Hét kicsi néger tűzifát aprít, gyújtóst hasogat,

Egyik magát vágta ketté, s már csak hat maradt.

Hat kicsi néger játszadozik a kaptárok között,

Egyet megcsíp egy kis méh, és nem marad, csak öt.

Öt kicsi néger tanulgatja a törvény betűjét,

Egyik bíró lesz a végén, s marad, csak négy.

Négy kicsi néger tengerre száll, és egy piros lazac

Egyet lépre csal, bekapja, s csak három marad.

Három kicsi néger állatkertben jár, egy nagy medve jő,

Egyet keblére ölel, és így marad kettő.

Két kicsi néger kiül a napra s sütkérezni kezd,

Egyik pecsenyévé sül és nem marad, csak egy.

Egy kicsi néger magára hagyva, árván ténfereg,

Felköti magát, és vége is, mert többen nincsenek.