„... mert többen nincsenek!”

Lawrence Wargrave az Egyesül Királyság egy kiemelkedő tehetségű, és ennek megfelelően, ismert, és mélyen tisztelt bírája volt az 1900-as évek elején. Valaki, aki egyszer tanúként állt előtt így jellemezte:

„Mindig úgy látszott mintha szunyókálna, de ha valamilyen jogi kérdésre került a sor, olyan éber lett, hogy nem is lehetett volna éberebb. Nagy befolyása volt az esküdtekre: állítólag tetszése szerint tudta irányítani őket. Néhány esetben szinte hihetetlennek látszó ítéletet sikerült hozatnia velük. Sokan azt állították, hogy könyörtelen bíró.”[1]

A bíró egész pályafutása során, hatalmas tudásával számos embert juttatott börtönbe, vagy épp a bitóra. Olyan pátosz vette körül, hogy sokan úgy tartották, hogy olyan különleges képességgel rendelkezik, amellyel szabályosan megérzi, ha egy vádlott valóban bűnös.

Igazságérzete legendás volt, és saját bevallása szerint nem bírta volna elviselni, ha akár egyetlen gazember is kikerül a kezei közül. Azt pedig mérhetetlen szégyennek érezte volna, ha az ő hibájából olyanok bűnhődnek, akiknek nem volna szabad. Legnagyobb erényének tartották kortársai, hogy attól függetlenül, hogy kemény kézzel, és kíméletlenül bánt el az arra érdemesekkel, mégis a méltányosság volt a legfőbb vezérlő elve.

Lawrence Wargrave mondhatnák, hogy a tökéletes bíró példája volt, az által, hogy egy olyan igazságszolgáltatás képét alakította ki az emberekben, amely valóban lesújt a bűnösökre, és igazságosan ítél.

Maga a bíró, írásba is foglalt visszaemlékezései során, úgy jellemzi magát, mint gyermekkorától romantikára hajlamos embert. Szerette a regényes túlzásokat és regényes megoldásokat. Élvezte az élet apró örömeit, és ha örömet okozhat másoknak azzal, ha jól végzi a munkáját.

Lawrence Wargrave bíró azonban mégsem jogászi pályafutása által került a világtörténelem emlékezetes személyei közé, hanem azért, mert mindezek mellett az ő nevéhez fűződik a XX. század elejének, talán egyik legkifinomultabb, legmegfejthetetlenebb és egyben legbrutálisabb gyilkosság sorozatának elkövetése.

Saját, szintén memoárjában olvasható megállapítása szerint nem a romantikára való hajlam volt a legjellemzőbb tulajdonsága, hanem sokkal inkább az a tény, hogy egészen kisgyermek korától kezdve, határtalan rajongással szerette a halált. Pontosabban azt szerette, ha gyilkolnak. Szerette nézni és irányítani, maga végezni. Kisgyerekként, ahogy ő fogalmaz előszeretettel kísérletezett pl. rovarokkal. Gyermekkorában azonban, szintén saját bevallása szerint, soha senki nem vette észre ez irányú hajlamait, ami valószínűleg azért volt lehetséges, mert a későbbi bíró kivételes intelligenciával rendelkezett, és ez által el tudhatta kerülni a lebukás veszélyét. Persze tudta, hogy igényei nem épp szokványosak, ám ahogy azt írja is élete végén, ez a tény nem különösebben zaklatta föl, hisz ettől az apróságtól függetlenül minden megvolt benne, amivel a társadalom hasznos, és látszólag, veszélytelen tagjává válhatott.

Ugyanakkor gyilkolási vágya mellett hatalmas volt az igazságérzete is. Így sosem viselhette el, ha ártatlan ember halálát kellett látnia. Vagy csak a bűnhődését.

S bár igazságérzete és gyilkolási vágya látszólag gátolta egymást, megtalálta a legtökéletesebb módot ennek kiküszöbölésére. Olyan szakmát választott, ahol bűnös embereket küldhetett isteni hatalommal a halálba.

„Valószínűleg érthető – legalábbis gondolom, hogy egy pszichológus megérti -, hogy ilyen lelkialkattal a jogi pályát választottam. Az ügyvédkedés majdnem valamennyi ösztönömet kielégítette.” [2] - írja visszaemlékezéseiben.

Élete vége felé azonban – írja a bíró – egyre inkább elhatalmasodott rajta a vágy, hogy maga cselekedhessen. Nem elégítette már ki az, hogy zseniális érzékkel állapította meg valakiről, ha bűnös és ítélhette el élvezettel és joggal. Maga akart végre elkövetni egy gyilkosságot.

Hatalmas dilemmát jelentett azonban a bíró számára, hogy legendás, és valószínűleg a társadalomba illeszkedési próbálkozásai során kialakult igazságérzete nem hagyta, hogy csak úgy kiálljon az utcára és elkezdjen lövöldözni.

Lawrence Wargrave hidegvérrel, tisztafejjel tervezte meg a gyilkosságokat. Minden szál az ő kezében futott össze, és mindent ő mozgatott és irányított, anélkül, hogy egy kicsit is meghátrált, vagy elbizonytalanodott volna. Memoárja, azaz tulajdonképpeni vallomás alapján szinte nyilvánvalónak látszik, hogy a lehető legkevésbé sem bánta tetteit. Sőt élvezte azok elkövetését.

Hogy saját kívánalmainak megfelelhessen, évek munkájával állította össze azon emberek listáját, akikkel végezni fog.

Érdekes ez a körülmény, ugyanis a későbbi rendőrségi vizsgálat során azt tudják csak megállapítani, hogy az áldozatok között semmilyen összefüggés, vagy kapcsolat nincs. Egészen a bíró vallomásának napvilágra jutásáig a rendőrség tehetetlen is volt.

A bíró persze, beteges vallomásában leírja, hogy az összekötő szál egyedül az a tény volt, hogy mind a 10 áldozat egyaránt gyanúba keveredett egy bűntény elkövetése miatt, de mindet fel is mentették, vagy adott esetben ejtették a vádat, vagy egyáltalán vád alá sem helyezték, mert egyszerűen nem volt ellenük bizonyíték.

Az igazságszolgáltatás hálóján kicsúszott embereket keresett és talált. Olyanokat, akikről a környezetük egyszerűen tudta, hogy bűnösök egy másik ember életének kioltásában, ha nem is ők maguk húzták meg a ravaszt, vagy tekerték a nyakuk köré a kötelet.

A gyilkos vallomásában elmondja, hogy a halálesetek a szerint követték egymást, hogy milyen súlyosnak ítélte a „bíró” az áldozatok vétkeit. Az elkövető ugyanis úgy vélte, hogy a 10 delikvens nem egyformán bűnös.

Számomra az egész vallomás leghátborzongatóbb része egyébként az, ahogy a mindannyiunk által hatezerszer megtanult méltányosság fogalma ilyen módon jelenik meg, hála egy beteg elme ámokfutásának.

Lawrence Wargrave lelkiismeret és megbánás nélküli gyilkos volt. Mindemellett egy hihetetlenül zseniális elme, mert képes volt megalkotni egy olyan bűntényt, amit a hatóságok képtelenek voltak megfejteni, és halott ügyként kezelték egészen addig, míg maga a bíró fel nem fedte az igazságot.

Az elkövető elég időt szentelt arra, hogy alaposan tanulmányozza áldozatait, kiismerje a szokásaikat, illetve, hogy rájöjjön mi is lehet a megfelelő indok arra, hogy lépre csalja őket. Szabályos pszichológiai elemzést készít mindről, és az így kialakított személyiségprofil segítségével határozta meg a legtökéletesebb érveket.

A rendőrséget a következő kép fogadta, mikor a helyszínre ért.

1.     Egy fiatal lányt felakasztva találtak a szobájában. Ő volt Vera Elizabeth Claythorn.

2.      Egy idősebb, egyenruhát viselő urat, szintén a szobájában találtak meg. Halálát valószínűleg a fejére mért ütés okozta, aminek nyomai még mindig jól láthatók voltak. Ő volt John Gordon MacArthur tábornok.

3.      Egy középkorú nő halálát valószínűleg fulladás okozta. Ő Mrs. Ethel Rogers.

4.      Mr. Thomas Rogers szintén az áldozatok között van, őt az utolsó lakhelyükül szolgáló ház melletti fáskamrában találták meg. Halálának körülményei elég nyilvánvalóak, hiszen egy balta állt ki a fejéből.

5.      Anthony James Marston holtestére szintén a szobájában bukkantak rá a rendőrök. A boncolás megállapította, hogy halálát méreg okozta, ami valószínűleg valamilyen alkoholba keverve került a szervezetébe. A méreg az akkoriban oly divatos cián volt.

6.      Emily Caroline Brent szintén ciánmérgezés áldozta lett, melyet, mint az a boncolás során kiderült egy injekciós tűvel adtak be neki.

7.      William Henry Blore-ra, az egykori rendőrre, szétzúzott koponyával találtak rá a rendőrök. A gyilkos fegyver egy hatalmas, medvét formázó, márványból készült óra volt.

8.      Dr. Edward George Armstrong halálát fulladás okozta, az ő holtestét egy tengerparti kis öbölben találták meg.

9.      Philip Lombard, pedig nem messze a doktor holtestétől feküdt. Halálát lövések okozták.

Az áldozatokról:

Mivel egyikük sem ok nélkül lelete halálát, a gyilkos vallomásában felfedi, azokat a bűnöket, melyeket áldozatai elkövettek ugyan, de sikeresen kicsúsztak az igazságszolgáltatás kezei közül.

Az első áldozat Anthony James Marston.

Bűne:

Két gyermeket gázolt halálra, hála az esztelen száguldozásnak. Egy pohár whisky-ben volt a cián, ami szinte azonnal végzett vele.

A bíró véleménye szerint, ebből az emberből hiányzik a felelősségérzet, és a megbánás, sőt talán a lelkiismeret is. Ezért halhatott meg ő először. A srácból ugyanis mindaz hiányzott, ami által mérlegelni tudta volna tettét. S hogy a természet nem osztott neki lelket, arról már igazán nem ő tehet. Én mindenesetre minimum negyedikre hagytam volna.

A második áldozat „besorolásával” már egyet kell, értsek. Ő volt Mrs. Ethel Rogers. A leírás szerint ő éjszaka halt meg álmában, míg a férje nem volt közös szobájukban, a gyilkos megfojtotta.

Bűne:

Őt és férjét azzal vádolta az elkövető, hogy felelősek egy korábbi munkaadójuk, egy rájuk szép kis summát hagyó idős hölgy haláláért. Persze mindketten tagadják bűnüket. A gyilkos végül is úgy ítéli meg, hogy az asszony gyilkos ugyan, de jobbára férje irányítja, így megérdemli, hogy hamar menjen el.

A harmadik áldozat John Gordon MacArthur tábornok, az öreg katona.

Bűne:

Állítólag miután rájött felesége és barátja viszonyára, szándékosan a halálba küldte a szeretőt, a háborúban. A vallomás szerint az áldozat könnyen, és gyorsan ment el. Észre sem vette, mikor a gyilkos mögé lopódzott.

Őt követi Mr. Rogers.

Bűne:

Lásd: Mrs. Rogers

Az ötödik áldozat Emily Caroline Brent..

Bűne:

Mikor megtudja, hogy szobalánya terhes lett kiadta az útját és így közrejátszott abban, hogy a lány vízbe ölte magát. Halálát egy tűszúrás okozta, illetve a fecskendőben található cián.

William Henry Blore a következő álodzat.

A gyilkos később azt mondja, hogy különösen komolyan vette ezt az esetet. Blore rendőrtiszt volt, akit megvesztegettek és így hamis tanúvallomást tett a bíróságon. Ennek következtében őt előléptették, egy embert pedig életfogytiglani börtönre ítéltek, ahol is egy év után meghalt. Érdekes belegondolni, hogy mit is várhatunk el egy rendőrtől. A gyilkosunk erre a kérdésre a legevidensebb választ adja:

„A rendőrnek, aki a törvényt szolgálja, példamutatóan becsületesnek kell lennie. Hiszen foglalkozása következtében feltétlenül elhiszik, amit mond.” [3]

A nyolcadik, bár valójában inkább a hetedik áldozat az orvos, akit oly sokan gyanúsítanak egyébként a korábbi bűntények elkövetésével, Dr. Edward George Armstrong.

Bűne:

Annyira ostoba, hogy részegen operál és megöl egy nőt a műtőasztalon. Vízbe fullad.

A következő áldozatot Philip Lombard, akit tulajdonképp nem is Wargrave öl meg, hanem Vera Elizabeth Claythorne lő agyon egyszerűen félelemből.

Bűne:

A férfi annak idején a sorsára hagyta az Amazonas dzsungelében bennszülött kísérőit, mindennemű lelkifurdalás nélkül, olyannyira, hogy tettét nyíltan meri vállalni.

Az utolsó áldozat önkezével vetett véget életének, hosszú és kegyetlen pszichés terror következményeként. Egyszerűbben fogalmazva ezt a nőt ténylegesen őrületbe kergették. Vera Elizabeth Claythorne, nevelőnőként dolgozott egy családnál, ahol is beleszeretett és szerelme viszonzásra is talált a család szegény nagybácsijával. Hugo szegénységét a lány gondjaira bízott gyerek okozta, aki épp a legrosszabbkor született. A fiatal nő elvakult szerelme nevében, a halálba küldte a kéretlen örököst. Szerelme annyira önző és elvakult volt, hogy még azt sem vette észre, hogy a férfi, akiért mindezt teszi, mennyire szereti azt a gyereket. A nőt sosem gyanúsították szándékossággal. Csak a férfi jött rá az igazságra és ennek tudatában el is menekült a nő közeléből, s egy hajóúton, részeg mámorában – regénybe illő módon - pont annak az embernek mesélte el a történetet, aki épp egy utolsó áldozatot keresett nagyszabású tervéhez, mely nem volt egyéb, minthogy elkövesse mindenidők legmegoldhatatlanabb gyilkosság sorozatát.

Kilenc áldozatról beszéltem eddig, de amennyiben feltűnt valakinek az elején, még azt mondtam: tízen voltak.

Lawrence Wargrave bírót sosem tartóztatták le, és sosem került vád alá. Azt hiszem, az is nyilvánvaló, hogy a bíró nem lett volna olyan ostoba, hogy még életében nyilvánosságra hozza vallomását.

Mondhatnánk, hogy Lawrence Wargrave tökéletes pszichopata volt. Lelkiismeret és megbánás nélküli gyilkos.

De én ebben nem vagyok biztos.

Szerintem ez a történet egy igen fontos üzenetet hordoz magában. Azon emberek számára, akik úgy ítélik meg, hogy egy brutális és kegyetlen gyilkosság (emberölés), csak ugyan ilyen eszközökkel torolható és előzhető meg.

A 10 áldozat mindegyike olyan ember, akik az életük során, hol számításból, hol ridegségből, hol ösztönből, de egy másik ember halálát okozták.

A bíró szándékosan választ olyan bűneseteket, mikor a tetteseket nem lehetne bírói úton elítélni. Mert így egyszerűbb a lelkének egyrészt. Másrészt viszont talán azért, mert fel szeretné hívni a figyelmet arra, hogy az emberek nem szívesen vesznek észre dolgokat. Az ember nem szívesen veszi észre, hogy ha a szomszédjukról, vagy barátjukról kiderül, hogy gyilkolt. És ezeket az eseteket akárki felismerhette volna, hisz hiába a bírói tapasztalat, Wargrave-n kívül is bárki rájöhetett volna bűnösségükre, ha egy kicsit odafigyel. De senki nem tette, talán csak megemlített valami gyanú félét, de igyekezett nem törődni vele. S bár az emberölést elítélik, mégis joggal merül fel a kérdés, hogy más-e az egyik gyilkosság, mint a másik? Hisz szemet hunytak mindegyik fölött.

Jobb-e a hóhér, mint a gyilkos, akivel végez?

A bíró kihangsúlyozza, hogy a gyilkosságok a szerint történnek, ki milyen súlyú bűnt követett el az áldozat, az ő szemében.

S végül csupán egy áldozata maradt. Egy utolsó… saját maga.

Lawrence Wargrave öngyilkos lett.

A legegyszerűbb, legostobább elmék mentek el először. Majd szépen sorban azok, akik egyre súlyosabb terhet cipeltek, hisz elég intelligensek voltak ahhoz, hogy felfogják tettüket, s elméjük minden erejére szükségük volt ahhoz, hogy elnyomják a bűntudat szikráját is magukban.

Míg az utolsó áldozat volt mindközül a legzseniálisabb. Egy zseniális, megfejthetetlen gyilkosság sorozat kiagyalója. S mint ilyen, pontosan az a személy, aki a végsőkig képes volt rejteni saját maga elől, tette, élete tetteinek súlyosságát. Mintha a lázadó tudatalatti kelt volna életre Wargrave bíróban, mikor megérezte a vágyat, hogy gyilkolni akar. Mintha így akart volna kitörni belőle a lelkiismerete. A lelkiismeret, mely arra szolgál, hogy megbüntessen minket, az elkövetett bűnökért, s mely az ő esetében a végsőkig el lett hallgattatva, úgy tört elő, hogy egy vággyal okot teremtett végre magának a bűnhődésre.

Végül a bíró saját magára is kimondta a halálos ítéletet. Nem volt különb a többieknél. Csak az ösztöne vezette. Az ösztön, amely mindig felismerte, ha egy bűnös embert lát, most felismerte magában is ugyan azt.

S Lawrence Wargrave igazságérzete nem tűrt ellentmondást. Az ártatlanok nem szenvedhetnek, de a bűnösnek meg kell lakolnia mindenáron. 

A gyilkos vallomása, azaz az Epilógus:

Tíz kicsi néger éhes lett egyszer; s vacsorázni ment,

Egyik rosszul nyelt, megfulladt, s megmaradt kilenc.

Kilenc kicsi néger későn feküdt le, s rosszat álmodott,

Egy el is aludt másnap, s nem maradt, csak nyolc.

Nyolc kicsi néger sétára ment egy szép kis szigeten,

Egy ott is maradt örökre, s így lettek heten.

Hét kicsi néger tűzifát aprít, gyújtóst hasogat,

Egyik magát vágta ketté, s már csak hat maradt.

Hat kicsi néger játszadozik a kaptárok között,

Egyet megcsíp egy kis méh, és nem marad, csak öt.

Öt kicsi néger tanulgatja a törvény betűjét,

Egyik bíró lesz a végén, s marad, csak négy.

Négy kicsi néger tengerre száll, és egy piros lazac

Egyet lépre csal, bekapja, s csak három marad.

Három kicsi néger állatkertben jár, egy nagy medve jő,

Egyet keblére ölel, és így marad kettő.

Két kicsi néger kiül a napra s sütkérezni kezd,

Egyik pecsenyévé sül és nem marad, csak egy.

Egy kicsi néger magára hagyva, árván ténfereg,

Felköti magát, és vége is, mert többen nincsenek.

1868-ban látott napvilágot Septimus Winner amerikai zeneszerző Tíz kicsi indián című megzenésített versikéje, amelynek története, a tíz kicsi figura, különböző módozatú elhalálozását meséli el. A dalocska ismertté vált minden angol nyelvet beszélő területen.

Ezt a dalszöveget, azaz ennek címét alakította Agatha Mary Clarissa Christie 1939-ben publikált bűnügyi regényében, Tíz kicsi néger-ré. Ez Nagy Britanniában semmilyen negatív felhangot nem váltott ki a maga idejében, de az Egyesült Államokban, egy évvel később, 1940-ben már Tíz kicsi indián-ra változtatták a krimi címét. A sors iróniája, hogy idővel az "indián" is felkerült az etnikai érzékenységet sértő kifejezések listájára. Az írónő maga adaptálta színpadra regényét, amelynek 1943-ban volt a bemutatója Londonban - ismét Tíz kicsi néger címen. Újabb egy év múlva a new york-i Broadway-n viszont, már And Then There Were None címet viselte ugyanez a színdarab.

A történet alapvetően arról szól, hogy 10 ember érkezik egy szigetre. Tíz egymásnak idegen ember, mind-mind valamilyen titokzatos idegen által látszólag egyszerű indokokra való hivatkozással lett meghívva, vagy épp szimplán odarendelve. Csakhogy a vendéglátó sehol, csak az a fura, nyomasztó érzés helyette. S ami mégis összefűzi a 10 idegent, hogy mindegyikük szobájának kandallója fölé oda van tűzve a – szerintem roppant morbid és korhatáros - gyermek versike a tíz kicsi négerről.

Vacsora után a békés társalgást egy hang szakítja félbe, mely vádakat sorol fel, mindűk ellen külön-külön. A vád valamennyi esetben: gyilkosság.

Persze majdnem mindenki tagad, felháborodik, vagy épp elájul.

Aztán megtörténik az első haláleset. A fiatal istenszerű ficsúr egyszerűen megfullad, miközben kortyolgatja jól megérdemelt italát. S ezzel kezdetét veszi a XX. század krimi irodalmának legagyafúrtabb, legkifinomultabb, legmegfejthetetlenebb tömegmészárlása, azaz  Lawrence Wargrave ámokfutása egy kitalált szigeten, kitalált emberek között, hisz ő maga sem több, mint mindenidők legzseniálisabb krimi írójának lenyűgöző karaktere.

Erről a regényről is nyugodtan mondhatjuk, hogy műfajából kifolyólag ponyvairodalom, ami csak a köznép szórakoztatását szolgálja. És, talán ha valaki nem is figyel oda kellőképp, akkor a fantasztikus sztori, logika és éleslátás mögött, ami létrehozta ezt a krimi remeket, valóban nem lát semmit. Mindazonáltal, ha valaki kicsit is fogékony a rejtélyekre, szeret olvasni és szereti, ha egy regénynek valóban mondanivalója van, amellett, hogy szórakoztat, még, ha az a mondanivaló el is van rejtve a felületesen kutató szemek elől, annak őszintén ajánlom ezt a művet.

Felhasznált irodalom:

Agatha Christi: Tíz kicsi néger

Horváth Ivett: Agatha Christi: Tíz kicsi néger (regényelemzés)(//gportal.hu/gindex.php?pg=21697194 )

http://www.szinhaz.hu/vidamszinpad/d0tizkicsi.html

Készítette: Horváth Ivett                                                                                           2007.11.13