- Jól van kedvesem, jól van, igya csak meg. Higgye el jót fog tenni - mondta a javasasszony szelíden, miközben egy fiolányi fájdalomcsillapító főzetet igyekezett belediktálni, nemrég ébredt betegébe. – Jól van, ügyes kislány. Most pedig feküdjön szépen vissza. Pihennie kell, nagyon súlyosan megsérült.

- Kérem, asszonyom – szólította meg ápolóját Vivien. Nehezére esett a beszéd. Furcsán zsibbadtnak érezte egész testét. Mindene sajgott. Nem érzett ugyan erős fájdalmat, de valahogy az volt a gyanúja, hogy ezt csak az orvos szereinek köszönheti.

- Igen kedvesem? – fordult meg Madam Pomfrey.

- Kérem, megmondaná, hogy mi tört… hol vagyok? – váltott irányt a kérdés közepén elkerekedő szemmel. Eredetileg azt akarta tudni, hogy mi történt vele, de mikor az asszony félretolta a paravánt, hogy kiléphessen, meglátott egy kis szeletet a szobából, és hirtelen sokkal fontosabbnak érezte még saját állapotánál is, hogy megtudja mi ez a… ez a hely.

A falat tudniillik, amit megpillantott, egy jókora festmény foglalta el, rajta egy épp gyógynövényeket szedegető, lila taláros öregúrral. Ezzel még nem lett volna semmi gond, csakhogy a festett ember jól hallhatóan dudorászott miközben épp leszakított, majd a kosarába tett egy kicsi virágot. Mikor észrevette a meredten néző nőt, kedvesen elmosolyodott, és biccentett neki. Aztán, mint ha mi sem volna ennél természetesebb, egyszerűen kisétált a képből.

Mikor a javasasszony észrevette, hogy betege többet lát a kelleténél a kórteremből, gyorsan visszalépett a paraván mögé és szorosan visszahúzta azt, ezzel teljesen elzárva a kilátást.

- Nyugodjon meg kedvesem.

- Az a kép mozgott – jelentette ki tárgyilagos, és meglepően nyugodt hangon Vivien, s csak szemei árulkodtak róla, mennyire megdöbbent a látványtól.

- Hallucinálok? – kérdezte aztán, hasonló higgadtsággal.

- Nos hát… - nézett rá zavartan a gyógyító, hirtelen nem tudta, mit is mondjon, vagy inkább, mit ne mondjon a lánynak, így végül inkább a könnyebb utat választotta.

- Most nincs abban az állapotban drágám, hogy kérdéseket tegyen fel, majd később, ha jobban lesz, beszélgetünk. – Azzal szelíd erőszakkal visszanyomta az épp felülni készülő lányt a párnára, és ezúttal esélyt sem adva a nézelődésre, kilépett a paraván mögül, és magára hagyta a még mindig zavarodott betegét.

- Nahát ilyet! – mérgelődött Vivien. Nem volt hozzászokva, hogy csak úgy faképnél hagyják. – Az a kép akkor is mozgott – dohogott tovább magában. – Hogy tudott csak így elmenni? Még azt sem mondta meg, hogy egyáltalán mi bajom van.

Óvatosan felült és megtapogatta az oldalát. – De legalább rendesen elláttak. Viszont akkor sem járja, hogy így itt hagyják az embert egy árva szó nélkül. Miféle kórház ez?

Nem érzett különösebb fájdalmat, így eldöntötte, hogy azért sem hagyja magát olyan könnyen lerázni. Ő is orvos, igenis joga van tájékoztatást kapni az állapotáról. No meg a mozgó olajfestményekről. Óvatosan megfordult, és az ágy szélére ült. Mikor azonban megpróbált felállni, hogy megkereshesse orvosát, lábai azonnal összecsuklottak, és ő erőtlenül pottyant vissza az ágyra.

- Na jó, előbb talán mégis pihenek egy kicsit. – Csalódottan visszamászott a paplan alá, és nyakig betakarózott. Hirtelen szörnyen hűvösnek érezte a kórtermet, és olyan különös fényben játszott minden.

A következő pillanatban már nem volt eszméleténél.

*

- Perselus! – kiabálta újból Lupin, és közben öklével verni kezdte a bájitaltan tanár szobájának ajtaját. – Perselus, hol a jó életben vagy már? Perselus!

Épp ütésre lendítette kezét, mikor teljesen váratlanul kivágódott az ajtó, és megjelent Piton vészjósló és meglehetősen zöld arca.

- Mit akarsz?! – sziszegte a vérfarkas meglepett arcába. Eredendően ordítani akart, de arra nem futotta az erejéből.

Arra eszmélt, hogy valaki az asztalhoz csapkodja a fejét. Aztán mikor egy kicsit jobban magához tért, rájött, hogy nem a fejét csapkodják, hanem az ajtót, és közben valami eszelős utána üvöltözik, a feje pedig magától sajog őrülten. ’- Soha, de soha többet nem fogadok el bort Albus-tól.’ – Mikor újra felhangzott a dörömbölés és az üvöltözés, az ajtóhoz mászott, és felrántotta.

- Perselus… - kezdte Remus immáron mellőzve az üvöltést, és aggódva fürkészte ex-kollégája arcát. – Jól vagy?

- Azért akartad szétverni az ajtómat, mert ezt akartad tudni? Kedves ez a rajongás, de legközelebb légy oly jó, és kímélj meg tőle! – felelte rekedten Piton, és Lupinra többet oda sem figyelve elvánszorgott az egyik bájitalos polchoz, és kotorászni kezdett.

Remus beljebb lépett, és első pillantása rögtön az asztalra, és az azon álló üvegre esett.

- Mulatoztál az éjjel Perselus? Amint látom, nem bírod olyan jól a piát, mint régen – szólt nevetve.

- Fogd be Lupin… áhh. – Azzal kihalászott egy sárgás színű löttyöt tartalmazó üvegcsét az egyik sor mögül, és egy hajtásra kiitta tartalmát. A polcnak dőlve várt pár percet, aztán egy hangos sóhajjal nyugtázta, hogy a fájdalom egyre csökken.

- Mit akarsz? – kérdezte aztán ismét, a még mindig vigyorgó varázslót.

- Oh igen. Poppy a segítséged kéri…

- Mily meglepő…

Remus vetett rá egy rosszalló pillantást aztán folytatta.

- A mugli nő, aki megsérült tegnap délután - Poppy szólt, hogy már láttad – rosszabbul van. Éjjel lement a láza, és ma reggel magához is tért, de nem sokkal később újra elájult. Poppy kéri, hogy készíts egy erősebb lázcsillapítót, mert neki a többi beteg mellett nincs rá ideje.

- Egyéb? - kérdezte morogva a bájitalmester.

- Ja igen, és azt kéri, hogy csipkedd magad, ne kelljen rád megint annyit várnia, mint a múltkor – közölte mosolyogva Lupin, majd jobbnak látta, ha távozik, mielőtt Piton Őt is a gyengélkedőre küldi mérgében.

- Szerencséd – morogta a távozó után Perselus. Nyújtózott egyet, vett egy gyors zuhanyt, és átöltözött, aztán néhány kéretlen megjegyzéssel illette a javasasszonyt, hogy már megint Őt zaklatja, és hogy már megint nem tud vele, a megfelelő tisztelettel beszélni, na meg persze, hogy már megint nem tud normálisan reggelizni visszament a nappaliba.

Pöccintett egyet a pálcájával, mire megjelent előtte egy gőzölgő csésze kávé. Kényelmesen leült az egyik fotelban, és szép lassan elkortyolgatta. Végül, mikor már nem maradt más ötlete, hogy mivel húzza tovább az időt, bosszúsan kiment a laborba, és nekiállt lázcsillapítót főzni. Magában nyugtázta, hogy ez a nap is pocsékul indul, valamint, hogy szerencséje annak a mugli nőnek, hogy nem kerül vele közelebbi ismeretségbe, mert biztosan megtorolná, hogy még szombat reggel is ugráltatják miatta.

Negyven perc múlva a főzet elkészült. Áttöltötte pár kisebb fiolába, majd felöltve szokásos mogorva arcát elindult a gyengélkedőbe.

- Csak hogy végre itt van! – csattan a javasasszony hangja, mikor meglátta az érkezőt. Mi tartott ennyi ideig?

- Bocsásson meg Madam, de tudja milyen gyarló ember vagyok, így csak nem álltam meg, hogy aludjak az éjjel, és akkor kelljek fel, mikor sikerült kialudnom magam. Sőt még ahhoz is volt képem, hogy megigyak egy kávét, csak hogy véletlenül se rontsam el a kis kedvenc betege gyógyszerét! Legközelebb ígérem, tartózkodom, az ilyen jellegű erkölcstelenségektől – felelte a tőle telhető legalázatosabban gúnyos hangon, és bemutatott egy hozzá passzoló meghajlást.

- Nagyon humoros Perselus, mint mindig, de most, ha kérhetem, menjen és adja be a hölgynek a főzetet. Már így is eleget késlekedtünk. – Azzal otthagyta a már cseppet sem vidám tanárt.

- Vén banya!- morogta. Kelletlenül a paravánhoz sétált, és belépett, hogy ott egy láztól homályos, mélykék szempárral találja magát szembe.

- Te jó ég, méretet venni jött? Ne fáradjon 170 cm vagyok, a szélét saccolja meg maga. Mahagónit szeretnék, ha lehet. Legalább most hadd költsek magamra – suttogta erőtlenül Vivien.

- Parancsol hölgyem? – kérdezte Piton felhúzott szemöldökkel, arcán unott kifejezéssel. Magában pedig ismét megállapította, hogy egyik mugli sem normális.

- Miért maga nem a hullaházas pasas? Pedig pont úgy néz ki ebben a fekete maskarában – kérdezett vissza a lány, és próbálta jobban szemügyre venni vendégét.

- Nem – felelte komoran férfi, aztán fogát csikorgatva fellángoló mérgében közelebb lépett a nőhöz, és a homlokára tette kezét.

- Hé… - tiltakozott a beteg, és megpróbált felülni, de még ehhez is túl gyenge volt, így erőtlenül hanyatlott vissza a párnára.

- Ne fickándozzon már – mordult rá a tanár. – Csak azt akartam megnézni mennyire lázas. Ezt igya meg. – A nő kezébe nyomta az egyik fiolát, míg a többit az éjjeliszekrényre helyezte.

- Mi ez? – kérdezte a beteg, és kétkedően méregette az üvegcse tartalmát.

- Nem méreg, ne aggódjon.

- Hát azt reméltem is! – azzal fintorogva felhajtotta a bájitalt és szinte azonnal köhögni kezdett. - Ez borzalmas volt!

- Oh, sajnálom legközelebb, majd eper ízűt készítek a kisasszonynak. Bár ránézésre azt gondolná az ember, hogy kinőtt abból a korból – felelte, s szája szegletében megjelent kedvenc gúnyos mosolya.

- Maga valami gyógyszerész? – nézett rá a nő, s elfojtotta a késztetést, hogy nekivágjon valamit.

Piton az égre emelte a tekintetét. – Muglik… - morogta, ezzel megint feltüzelve a lány indulatait, majd végre kegyeskedett válaszolni. – Valami olyasmi.

- Miért érzem úgy, hogy maga hülyének néz engem? És mi az, hogy mugli? - kérdezte dühösen Vivien.

- Ugyan, hogy tennék már olyat? – azzal sarkon fordult, és már ki is lépett a paraván mögül, mikor még hallotta, a nő erőtlen, de annál ingerültebb morgását.

- Undok, vén halálmadár! Mit képzel magáról? Hogy beszélhet így egy beteggel! Ezért még megfizetsz, te …

- Igen kisasszony? - lépett vissza Piton a paraván mögé. Valamiért roppantul szórakoztatónak tartotta a nő dühöngését.

- Baszki… - sikkantott fel ijedtében a lány, majd hirtelen a szája elé kapta kezét.

- Ejnye, hát illik így beszélni? - kérdezte a férfi kaján élvezettel, látván, hogy sikerült a frászt hoznia a lányra.

- Halálra rémített! - felelte elpirulva Vivien. Mérhetetlenül zavarba hozta, hogy így elszólta magát, ráadásul ez a pasas úgy néz rá, mintha egy roppant mókás kis izé lenne.

- Megtenné, hogy nem bámul így? Menni akart, hát menjen! - nézett végül dacosan a férfira.

- Ahogy óhajtja hölgyem! - felelte leplezni sem próbálva mennyire szórakoztatja a lány esetlensége. Aprót biccentett, és elindult. Mielőtt azonban visszahúzta volna a paravánt ismét nem állta meg, hogy ne nézzen még egyszer a lányra. Az még mindig piros volt a haragtól, és dühösen próbálta eligazítani félrecsúszott takaróját.

Perselus önkéntelenül elmosolyodott. ’Milyen jól áll neki, ha mérges’ – futott át agyán a kósza gondolat. Majd, mikor ráeszmélt, hogy már megint a nőt bámulja sarkon fordult, és hátra sem nézve elviharzott a gyengélkedőről.