- Én Ron Weasley vagyok. Na Fred menj már arrébb – lökdöste félre testvérét Ron, és ő is kezet nyújtott Viviennek. – Tényleg nagyon hálásak vagyunk. Azok a rohadékok – elnézést igazgató úr – szóval azok a nyomorultak, jól elkaptak minket, és a többiek nem tudták merre vagyunk. Tényleg nagyon köszönjük.

- Örvendek Ron, és igazán nincs mit megköszönnöd – mondta, majd az ikrekhez fordult. – Jól tippelek, hogy ti is Weasleyk vagytok?

- Fred és George Weasley, Miss. Stonewall, örvendünk a szerencsének – szavalták egyszerre az ikrek, s ültükben parádés meghajlást produkáltak.      

Vivien jót nevetett a két fiú bohóckodásán, majd a még mindig álldogálók felé fordította a tekintetét.

- Engem Harry Potternek hívnak, Miss. Stonewall – lépett előre Harry. - Nagyon örülök, hogy megismerhetem. Már voltunk bent Önnél korábban is, de nyilván nem emlékszik rá, nagyon lázas volt. Reméltük, hogy hamar rendbe jön – mondta Harry kedves, őszinte mosollyal.

- Én is nagyon örülök Harry – viszonozta a bemutatkozást Vivien, és Harryvel is kezet fogott. Különös fiú. Sok a titka, és sokat szenved. Futott át a gondolat Vivienen, miközben a tizenhét év körüli fiú arcát fürkészte. Önkéntelenül is erősebben szorította meg a kinyújtott kezet, és melegebben mosolygott rá, mint a többiekre.

- Ezt Önnek hoztuk, kis édesség, a gyorsabb gyógyuláshoz. – Azzal Harry elővette az addig köpenyében rejtegetett nyalánkságokkal teli kosárkát, és letette az ágy melletti éjjeliszekrényre.

- Nagyon kedvesek vagytok, igazán köszönöm, már majdnem éhen vesztem – ragadta magához rögtön a kis csomagot Vivien, és ki is halászott belőle egy lilás színű dobozkát.

- Csokibéka, vigyázzon nehogy elugráljon, bár általában csak egyet tudnak ugrani – szólt közbe halkan Neville, és ő is az ágy körül ücsörgő közé férkőzött, nyomában Hermionéval.

- Engem Neville Longbottomnak hívnak – mutatkozott be a fiú. – A többiek mesélték mi történt Önnel. Örülök, hogy megismerhetem.

- Én úgyszintén, Neville.

- Én pedig Hermione Granger vagyok – mondta a barna hajú lány, és letelepedett az utolsó árván maradt székre, és érdeklődve nézte a zavartan mosolygó beteget.

Vivien hirtelen azt sem tudta, mit mondjon. Nagyon meglepte ez a sok látogató, és nagyon jól esett neki, hogy ezek a gyerekek ennyire aggódtak érte. Zavarában elkezdte óvatosan kibontogatni a csokibékát, ami valóban tett egy elkeseredett menekülési kísérletet, de ennek Vivien gyors, és a béka számára tragikus véget vetett. Sorban előkerültek aztán a kosárkából, a különböző mágikus édességek. A srácok persze szívesen magyarázták el, hogy melyik micsoda, és nem kevésbé fogadták szívesen, mikor Vivien megkínálta belőlük őket és az igazgatót.

- Még, jó, hogy visszamentünk érte a toronyba, mikor szólt Percival, hogy felébredt a kisasszony – mondta Ron, miközben épp azon volt, hogy elcsaklizza Harry orra elől az utolsó tökös derelyét.

- Határozottan jól tettétek – értett egyet George, és mint Salamoni döntőbíró, elragadta Harry kezéből a sikeresen kiharcolt derelyét -, és rövid úton eltűntette. Majd mikor újra a haragos Harryre, és a még haragosabb Ronra nézett, hatalmas átérzéssel, nagyokat sóhajtva tette hozzá - Nem nézhettem tovább a viszálykodást, két ilyen jó barát között. Ne is hálálkodjatok, testvéri szeretetből tettem.

- Harry nem is a testvéred – szúrta közbe dühösen Ron.

- De olyan, mintha az lenne – felelte tettetett felháborodással méregetve öccsét George – ezzel most komolyan megsértettél Ronald – és Ron rezignált sóhajaival mit sem törődve, megjátszott sértettséggel hátat fordított neki.

Dumbledore mosolyogva figyelte a kis jelenetet. Örült, hogy végre nevetni látta Harryt. Mostanában túl komor volt. Túlságosan magával rántotta a teher, amit cipelnie kellett ilyen fiatalon. Nem kerülte el a figyelmét, hogy Vivien nagyobb figyelmet szentel a kis kiválasztottnak, mint a többieknek, pedig a fiatal nő nem is sejthette az igazságot. Valószínűleg a tapasztalat vezeti – gondolta az igazgató. – Sok mindent láthatott már életében.

Magában elégedettséggel nyugtázta, hogy megérzése helyes volt. Jól tette, hogy beavatta Vivient pár dologba, és hogy engedte a gyerekeknek, hogy találkozzanak vele. Remélte, hogy ez a közjáték - együtt lenni valaki olyannal, aki mit sem tud a háborúról -, kicsit eltereli majd a figyelmüket a borzalmakról. Ha csak pár örömteli pillanatra is.

- Na igen, csak attól félek – szólt közbe Neville, aki épp egy gyanúsan sárga Bogoly Berti-féle drazsét nézegetett -, hogy Piton professzor ezt nem fogja megfelelő indoknak tartani.

- Miért mi köze van neki ehhez? – morogta neki Harry, de mikor elkapta az igazgató megrovó tekinteté inkább elhallgatott.

- Piton? – nézett rá nagy szemekkel Vivien. – Piton professzor?

- Igen, igen ő az egyik tanárunk – válaszolt Neville helyett Hermione.

Vivien még mindig hitetlenkedve nézett Dumbledore-ra.

- Pitonnak… hívják az egyik tanárt? – kérdezte az igazgatót. – Már úgy értem, most komolyan ez a neve? Piton… mint a kígyó? – Erre a kérdésre már a kis csoport minden egyes tagja rázkódott az elfojtott nevetéstől, és még Dumbledore sem állta meg mosolygás nélkül.

- Ó igen. Úgy, nagyjából. Tudja nálunk nem igazán szoktak a szülők válogatósak lenni, ha a névadásról van szó. Bár jelen esetben, a Piton, a mi bájitalmesterünk vezeték neve. Perselus Piton professzor az iskolánk bájitaltan tanára – mondta, és igyekezett szigorú pillantással nézni a még mindig vihogó Ronra.

- Oh értem már, és elnézést – szabadkozott Vivien. – Csak tudja, ez elég szokatlan név, bár már az Albust sem egészen értettem – tette hozzá álmatag hangon.

- Hátha még hallaná a teljes nevemet – nevetett fel Dumbledore, aztán keresett magának a kupac édességből, egy ártalmatlannak látszó darabot.

- Bájitalmester – fűzte tovább a gondolatot Vivien. Elgondolkozva ráncolta össze a szemöldökét, majd hirtelen elöntötte egy baljós gondolat, és gyanakvó arccal ismét az igazgatóhoz fordult.

- Csak nem arról a két lábon járó viharfelhőről van szó? Magas, komor, idegtépően szarkasztikus? – kérdezte rosszat sejtve, és balsejtelme csak erősödött, mikor a leírása újabb nevetés-rohamot indított el a beteglátogatók között.

Dumbledore, sikertelenül próbálva elfojtani egy mosolyt, megköszörülte a torkát, és kerülve a gyerekek pillantását, válaszolt.

- Ó, azt hiszem Ő lesz az. Khm… szóval már találkoztak? – Nézett aggodalmas, bocsánatkérő tekintettel Vivienre az igazgató.

- Futólag – felelte a nő, majd felhúzta jobb szemöldökét, és érdeklődve Neville-hez fordult. – De miért kellene bármilyen indokot szolgáltatnotok neki?

- Há-hát azért – pislogott nagyokat a fiú –, mert mikor Percival szólt Harryéknek, épp bájitaltanról jöttünk kifelé, és Ők felrohantak a toronyba… ööö… szóval, jó nagy volt az iram, és hát… – Harry és barátai eközben rosszat sejtve néztek össze, majd Neville-re, aki ekkor már zavartan az igazgató felé fordulva beszélt. – Piton professzor épp akkor jött, ki a szertárból egy hatalmas, jeges vízzel teli lombikot lebegtetve maga előtt. Abba akarta összegyűjteni az órán készült sebhegesztőt, merthogy abban kell állnia, adott hőmérsékleten vagy valami ilyesmi. Mikor elszáguldottak mellette - persze biztosan csak véletlenül -, de nekilökték a professzort a falnak. A lombik összetört, és Piton professzor… szóval Piton professzor irtó mérges volt, és elkezdett ordítozni mindenkivel, de Harry, Ron és Hermione már nem voltak ott.

- Te szentséges Merlin – sápítozott Hermione –, ezért még nyáron is büntetőmunkára kell majd járnunk. Mi a fenéért kellett annyira rohanni, megmondtam hogy…

- Nyugi, Hermione ez még nem akkora bűn – próbálta nyugtatgatni Ron a lányt, de nem volt túl meggyőző.

- Nekünk ehhez semmi közünk – mondta Fred.

- Naná, hogy nincs – replikázott George is – mi csak hozzátok csapódtunk semmi több. Nem is kéne itt lennünk. Tényleg Fred, szerintem indulnunk is kéne már. – Aztán szavaihoz híven felállt, és sürgetően nézett testvérére.

- Testvér, húgom, Merlin legyen veletek – tette Ron vállára a kezét Fred, és az őszinte gyászoló tekintetével nézett hol az öccsére, hol Ginnyre.

- Hé, én sem voltam ott. Ez csak Ronék sara – ellenkezett Ginny, és ezt nyomatékosítandó távolabb húzódott az említettektől.

- Kösz szépen Ginny – mondta lemondóan Ron.

- Ez a Piton professzor ennyire szigorú lenne? Annyira biztos nem lesz hajthatatlan – próbálkozott Vivien egy kis lelket verni a társaságba, és segélykérően nézett Dumbledore-ra.

- Attól tartok én ez ügyben nem tehetek semmit. Sajnálom, de ez kizárólag Piton professzor hatáskörébe tartozik – mondta az igazgató, majd Vivienről az épp kinyíló ajtóra emelte tekintetét.

- Igazság szerint engem is utánatok küldött, hogy szóljak, azonnal menjetek vissza – mondta riadtan Neville. - Ajaj… teljesen kiment a fejemből. Ezt én sem úszom meg.

- Még szép, hogy nem Mr. Longbottom.