|
4. fejezet- Káprázat
2007.08.15. 23:12
4. fejezet
Káprázat
„Mostantól újra visszanyertem hatalmamat: testvérem, apám és az aranykos gyapja vissza-adott Kolkhisznak: visszanyertem hazámat és szüzességemet, amit elraboltál! Most már mindörökre Médeia leszek! Nézz rám, mielőtt végképp magadra maradnál abban az értelmes világban, nézz rám erősen, Iaszón! Ezzel a két kezemmel érintettelek, égő homlokomra tettem őket, hogy egyszer hűvösek, másszor forrók legyenek a bőrödön. Megtanítottalak sírni és szeretni. Nézd csak a kistestvéredet és asszonyodat, én vagyok. Én vagyok az! A szörnyűséges Médeia! És próbáld meg elfelejteni.”*
A szél csendesen lengette a fák ágait; nem akarta megzavarni a gyászoló világot. Sodródva, lendülettel része volt csupán, mintha sosem lett volna élő, tomboló, vad orkán, mely a csatázók sorait tizedeli. Gallia partjait fodrozódó sötét hullámokként érte el a tenger. Ő lassan hátrahajtotta fejét. Hagyta, hogy a hideg esőcseppek végig folyhassanak arcán, lehunyt szemén; szürke fényként törve meg hófehér bőrének ragyogását. Sötét felhők takarták a napot, nem maradt melegség a tájban. Szürke és üres volt minden. Akár a szíve. Kezei ernyedten lógtak teste mellett alig érezve ruhája selymét. Sötét haja fátyolként lebegett körülötte, ahogy a hideg éjszaka fonja körbe az emberek házait. Halvány, márványszín keze lassan, mintha egy idegen erő húzná végigsimított teste ívén, ám alig érintve azt. Jéghideg ujjai végigszántották nyaka finom bőrét, arca vonalát. Karjai óvatos-lassan távolodtak testétől. Feje lágyan előre hajlott a távoli partok felé fordulva. Lassan nyitotta ki szemeit, s közben az idő, mint a vihar után megszelídült folyó visszavonulót fújt. Kinyújtott karjai közt halvány fény derengett lassú hullámokban növekedve, körbefonva testét. A levegő lassan megállt körülötte, az eső alábbhagyott, s mintha a kora nyári nap meleg sugarai törtek volna elő a kecses karok közül, míg pár lépéssel arrébb a világ ugyan olyan szürke és rideg maradt, mint korábban. A fagy tépázta tisztás egy kicsiny pontján, egy rég elmúlt világ árnyai derengtek.
- Pherész, Mermerosz!- szólt. Hangjának zengése végigáradt a különös fénykörön, és betöltötte azt. A különös nyári ragyogásban két kisgyerek alakja tűnt fel, különös látomásként.
- Mama! Mama! Pherész nem engedi, hogy játsszam a katonákkal! Mama szólj rá!
- Ne sírj kicsikém, mindjárt odaadja. Igaz Pherész? – Ajka halvány mosolyra húzódott. Pherész nagyon szerette piszkálni az öccsét. Sosem nyughatott. Talán még mindig féltékeny volt rá, hogy szülei nem csak rá figyelnek már. A tíz év körüli fiú lehajtott fejjel sétált anyja elé és felé nyújtotta a kicsi faragott játék katonát.
- Biztos vagyok benne, hogy a kisöcséd vigyázni fog a játékaidra. Igaz? - kérdezte.
- Persze mama - válaszolta Mermerosz, és kérdőn nézett testvérére.
- Pherész? - nézett fiára, mikor az, bátortalanul, bűnbánó arccal felnézett rá.
- Bocsáss meg Mermerosz - mondta végül a fiú. - Játszhatsz velük.
A kisöccse fülig érő szájjal mosolygott, és visszaszaladt a sövény melletti homokos sarokhoz, ahol addig játszottak. Pherész is indult volna, de anyja megfogta a vállát és visszatartotta. A fiú, kérdőn nézett rá, mire az asszony lehajolt hozzá, megsimogatta az arcát és így szólt.
- Kicsikém, az öcséd még kisfiú, nem úgy, mint te, így jobban oda kell rá figyelnünk, jobban kell vigyázni rá különösen neked, hisz te vagy az idősebb; de ez még nem jelenti azt, hogy téged kevésbé szeretünk. De te már sok mindent tudsz, amit Mermerosz még nem ismer. Hogy megtanulja, sose tegyen kárt mások kincseiben, hagynunk kell, hogy próbálkozzon. Igaz? Bízz meg benne, segíts neki, hogy megtanulja mindazt, amit te már tudsz. Hogy a dolgoknak értéke van, amit meg kell őrizni. Ha eltiltod a játékaidtól, most mikor szeretettel fordul hozzád, csak azt éred el, hogy ő is meg fogja tagadni tőled, amit te szeretnél, mert épp úgy nem fog bízni benned, mint te sem bízol most ő benne. Ugye nem akarod, hogy így legyen?
- Nem mama - felelte a fiú, s most már bele mert nézni anyja ragyogó kék szemébe. - Szeretném, ha Mermerosz és én mindig megbíznánk egymásban, és mindig szeretnénk egymást.
- Tudom, mennyire szereted a testvéredet, bár ezt néha igen jól leplezed - nevetett fel az asszony, ahogy felegyenesedvén megsimogatta kisfia fejét. - No eridj játszani! - mondta végül és nézte, ahogy Pherész mosolyogva szalad el öccséhez. Szívét melegség árasztotta el, rég nem érzett megnyugvás, rég elfeledett boldogság. - Ó istenek, mennyire szeretem őket. Kicsi kincseim. Lelkem gyönyörűséges, szikrázó darabkái!
- Úrnőm! - törte meg a csendet egy alázattal teli, remegő férfi hangja, mely mintha jeges esőként szakadt volna a kicsiny, nyárban tündöklő tisztásra. A fény kialudt, a melegség tovatűnt, a nő bőrét ismét elérte a közelgő tél fagyos szele.
- Úrnőm! - szólt ismét a férfi, és bátortalanul közelebb lépett a boszorkányhoz.
Az újabb szólításra teste alig láthatóan megremegett, majd behunyta szemét. Nem akarta látni, ahogy a múltbéli látomás utolsó darabkái is végleg eloszlanak. Lassan az őt szólító felé fordult, és újra kinyitotta szemét. Most nyoma sem volt benne a tündöklő melegségnek, mellyel fiaira nézett. Fagyos, kegyetlen pillantása melyet az érkezőre vetett megdermesztette a rettegő férfi szívét.
- Megmondtam, hogy senki nem merjen zavarni – szólt kemény, színtelen hangon, melyből valahogy mégis fenyegetés áradt.
- Igen, igen Úrnőm, és sosem vettem volna a bátorságot, hogy megszegjem parancsodat, de az ügy mely miatt jöttem, nem tűr halasztást - felelte a férfi és mélyen lehajolt, szemét a megdermedt földre függesztve, hogy ne kelljen állnia a szörnyű pillantást.
- Mondd! - felelte a nő. - De figyelmeztetlek, ha csak valami semmiség miatt mertél megzavarni, megbánod a könnyelműségedet. A férfi remegni kezdett, tudta előre, ha közli parancsolójával a híreket, mostani haragja, csak halvány árnyéka lesz annak, ami aztán következik.
- Ó fenséges Médeia, kérlek, nézd el a hírnök vétkét. Nem szegény magam tehet róla, hogy parancsnokaid őt küldték, hogy közölje veled, a négy megint megjelent táborodnál, s a foglyokat, kiket a vadak eledeléül szántál - megtorlandó az ellenszegülésük - kiszabadították láncaikból, és az átkozottak iskolájába menekítették őket.
- NEM! - üvöltött fel Média, ahogy a hír hallatán testét elárasztotta a féktelen, tomboló harag. - Meddig mernek még dacolni velem?! Mit remélnek még?! Képtelenek legyőzni! Hiába minden hatalmuk, minden próbálkozásuk! Miért állnak ellen még mindig?! Kitől remélnek még segítséget?! Az istenektől? Azok rég elhagyták ezt a világot, és nem törődnek az emberek bánatával! Nem számít már nekik senki és semmi! – Hangja nyomán az égbolt hatalmasat dörrent, és egy villám, mintha csak a hatalmas Zeusz küldte volna figyelmeztetésül, kettéhasította az őrjöngő boszorkánytól pár méterre lévő fűzfát. A hírnök reszketve hátrált a távoli erdő felé, el messze a hatalomtól, mely úgy vélte maga teremtette a vihart, mely a világot tépázta.
- Könyörgöm hatalmas Úrnő, fékezd meg a vihart, és ne pusztíts el minket! Pusztuljon az a négy, ne azok, akik hűen szolgálnak téged. – Azzal térdre esett, fejét a földnek szorította, úgy várta a mágus döntését. Médeia szilárdan állt, az egyre vadabbul vágtázó szélben, észre sem véve, hogy a jeges eső egyre erősebben ömlik alá. Csak a férfi hisztérikus szavai térítették lassan magához az elvakult, dühöngő kábulatból. Ahogy végre tisztább tekintettel nézett körbe meglátta a földön kucorgó férfit.
- Szánalmas emberi korcsok – mondta alig hallhatóan, szinte csak magának, ahogy a reszkető alakot nézte. – Hát minek tartasz te engem? Világrengető istenségnek ki maga irányítja az eget? Mennyivel egyszerűbb lenne úgy, – suttogta a szélnek – mennyivel egyszerűbb. De te, hitvány szolga, mit sem értesz ebből. Csak az ostoba babonáid, és a rettegés irányít. – Felsóhajtott, és az égre emelte szemeit. - Az ostobaság sorvasztja el az ember erejét, és szolgáltatja ki a gonosznak. A félelem irányítja már ezt a világot. Akárcsak téged Iaszón. – Lassan újra a tenger felé fordult s szemében ismeretlen, fagyos fény és elszántság villant.
- Itt vagyok hát, partjaitok előtt. Nem kell többé elébem sietnetek, dicső ellenfeleim – mondta a távoli partoknak. Felkacagott, színtelen nevetéssel, melyben nem volt, sem öröm, sem harag, sem gyűlölet. Csak lemondás és közöny.
– Megküzdünk még egyszer. De most utójára. Nincs menekvés. Nincs bűnbocsánat.
Még egy darabig meredten bámult a messzeségbe, mit sem törődve az egyre jobban tomboló viharral, és a már kétségbeesetten nyüszítő szolgával, majd hátat fordított a tengernek, és gyors léptekkel elindult vissza a tábor felé.
- Takarodj vissza a barlangodba, ha nem akarod itt lelni hitvány életed végét – szólt vissza pár méter után a még mindig a földön kuporgó hírnöknek.
- A vihar még csak most kezd tombolni.
***
- Milyen furcsa ma a hajnal – törte meg a csendet Hugrabug halk hangja.
A szél lágyan kúszott végig a kastély füvén, mégis fagyosan égette a két korán kelő boszorkány arcát. Már hosszú ideje álltak a tó partján, várván, hogy felkeljen a nap.
- Mire ez a sok sóhaj drága Helga, hisz a nap lassan felkel, és ahogy látom szép időnk lesz ma? – kérdezte Hollóháti a mellette állót, de könnyed kérdésével ellentétben arca komoran fordult a Tiltott Rengeteg felé.
- Mióta felébredtem, úgy érzem, iszonyú súly nehezedik a lelkemre, összeszorítja a szívem, annyira, hogy szinte nem hagy levegőhöz jutni sem – válaszolta Hugrabug. Lágy vonású, szelíd arcán tisztán tükröződtek érzései. Hosszú selymes-szőke haja laza fonatban omlott hátára, csak néhány kósza szálat kapott magával a fagyos novemberi szél. Meleg, barna szemei aggódva fürkészték a tó vizét. Mint ahogy mostanában szinte mindig, most is a közeledő háború gondolata járt az eszében.
A félelemé és aggódásé, hogy még több jó ember veszti életét, még több család omlik össze. Gyötörte a lelkét a tudat, hogy ha ott lettek volna, ha korábban érkeznek, talán többen élhetnének még, talán kevesebb lenne a gyász.
Barátnője sokszor korholta érte, hogy annyira könnyen kiadja magát, és így sebezhetővé válik, de ő sosem tudta elképzelni, hogy más lehetne. Hogy is tudna magába fojtani annyi bánatot és fájdalmat? Szinte érezte, mikor elmegy egy azok közül, akik a segítségükben bíztak, akik rájuk bízták a sorsukat. Érezte, ha egy ember reménye elszáll, ha meghajtja fejét, és letérdel a gonosz előtt, akár ha meghalt volna ő is, mint azok, akiket szeretett.
Ha Médeia szabadjára engedte embereit egy győztes csata után, azok minden alkalmat kihasználtak, hogy fosztogassanak és gyilkoljanak, nőket gyalázzanak, és annyi ártatlant tegyenek rabszolgájukul ahányat csak elébük vetettek az istenek. Kegyetlenségük elborzasztotta Hugrabug szívét.
A legtöbben nem is Médeia támadása miatt vesztették életüket, hanem az emberei mocskos, kapzsi, kegyetlen keze által. És Médeia tudta ezt. És nem tett ellene. Sosem buzdította embereit, hogy menjenek és öljenek. Sosem követelt minél több vért, vagy hogy szolgái szegények kincsével megrakodva térjenek haza. De soha nem is tett ellene. Mérhetetlen közönnyel és hidegséggel tekintett minden emberi fájdalomra. Nem vágyta, hogy szenvedést okozzon elleneinek, de a kegyelem érzése épp oly távol esett a szívétől, mint a gyilkolás élvezete.
A szívétől? Talán nincs is szíve – gondolta magában sokszor Hugrabug. Hisz, ha úgy vélte érdekében áll, nem számított neki, kit tipor el, és kinek okoz szenvedést. Hugrabug, Médeia minden szörnyű tette közül a közönyét tartotta a legnagyobb bűnnek, amit valaha az emberiség ellen elkövetett. A hideg kegyetlenséget, ami átjárt mindenkit, akire csak ráemelte tekintetét. Megremegett, ahogy eszébe jutott a fagyos pillantás, amivel végigmérte őt a boszorkány, utolsó találkozásuk alkalmával.
Tudtad jól, sosem felejti el azokat a végtelenül hideg szemeket, amelyekből a jóság utolsó szikrája is kiveszett. Sosem felejti el a tekintetet, amely oly könnyen siklott át a szenvedés és halál felett.
Gondolatai újra előcsalták éjszakai látomása képeit, pedig szíve szerint örökre elfelejtette volna őket.
Még távol volt a pirkadat, mikor a boszorkány felriadt álmából. Tudta, hogy csak lidércnyomás volt az egész, mégis annyira valóságosnak tűnt, hogy ágyán ülve, ébren is beleborzongott.
Hirtelen úgy érezte, beleszédül a rátörő képek forgatagába, ahogy álmának darabkái újra felvillantak előtte.
Látta a sikoltó nő arcát, ahogy gyermekei után kap, de esélye sincs, hogy elérje őket, mert a háta mögött egy hatalmas, vértől mocskos férfi megrántja a hajánál fogva, és röhögve magával vonszolja a síró, kapálódzó asszonyt, hogy kiélhesse rajta testi vágyait.
Látta a négy-öt éves forma gyerekeket, ahogy egy-egy sötét taláros férfi varázspálcáikat rájuk szegezve a magasba emeli, és egy szekérre hajítja őket több más gyerek közé, akik üvöltve-sírva püfölték a láthatatlan rácsokat, amik fogva tartották őket.
Látta az égő házakat, az utcán végigfolyó sár és vér keverte áradatot, és hallotta a jéghideg hangot.
- Tegyetek, ahogy tetszik. Maguknak okozták a szenvedést, azzal, hogy harcba mertek szállni ellenem – szólt a dombon álló Médeia, ahogy a völgyben zajló rémséget figyelte. Tekintete átsiklott a földön fekvő férfin, - aki bár semmi látható módon nem volt helyéhez kötve, mégis látszott, hogy minden erejével küzdött, hogy mozdulhasson - majd mellette lován léptető tábornokához fordult.
- Aki életben marad, láncoljátok a sziklához. A sárkányok nem jutottak emberhúshoz mióta Perenhille és Mardekár elzárta őket a falutól. Itt az ideje, hogy a parasztok megtanulják, mi jár az ellenszegülőknek.
- Igenis Úrnőm, ahogy parancsolod – hajtott fejet a lovas.
Hatalmasat dörrent az ég. Egész nap és egész éjjel szakadt az eső. Alig pár órája apadt el a szél, addig jeges ostorként kínozta a harcolókat. S most megint úgy tűnt, az istenek, más eszköz híján a vihar erejével próbálják megfékezni a támadók lángoló vérét.
- Mit kezdjünk a lázadó Perenhillel, Úrnőm? – kérdezte a tábornok.
- Ő az én dolgom Ferrars – felelte a boszorkány. - Menj csak. A harcnak mára vége.
- Ahogy parancsolod Úrnőm - felelt a férfi, és elvágtatott a völgy felé.
- Ahogy parancsolom - ismételte a nő fásultan – ahogy parancsolom.
Mélyet sóhajtott, és tett pár lépést a dombtetőn szemeit a lángoló házak fölötti messzeségre szegezve. Még távol volt a hajnal, az égbolt sötéten tátongó mélységnek látszott csupán. A csillagok és a Hold fényét eltakarták a vihar szürke felhői. Csupán a tűz vörös fénye világította meg a sötétségben zajló rémségeket, csak hogy reggelre a nap első sugarai felfedjék majd az arra járók előtt Média jöttének fekete bélyegét, a házak hamvadó romjait.
- Látod, minden úgy történik, ahogy azt előre megmondtam neked – szólalt meg kisvártatva a boszorkány, hangjában az érzelmek legapróbb jele nélkül, tökéletes közönnyel. - Mondd, miért nem hallgattál rám? Feleslegesen fárasztottál engem és a katonáimat. – Lassan megfordul, és könnyed léptekkel, merev arccal visszasétált a földhöz láncolt férfihoz.
- Mégis mit képzeltél? – kérdezte szemeit a küszködő alakra szegezve. - Mit kezdhet ellenem párszáz paraszt? Sokkal többet vártam tőled, okosabbnak ismertelek annál, hogy így elém dobd az embereid. Az a maréknyi varázsló még arra sem volt jó, hogy a katonáim testét védő bűbájt megtörje – mondta Médeia, majd behunyta szemét, és fáradtan sóhajtott. - Feleslegesen áldoztad fel a tiédet, Perenhille.
A férfi arccal előre a sáros földre szegezve feküdt. Arcát sebek borították, az egyik szemét kinyitni sem bírta, s ahogy megpróbált beszélni sárral keveredett vére minduntalan orrába, szájába férkőzött, elfullasztva szavait egy-egy köhögő-rohammal, hogy tüdeje levegőhöz juthasson. Végül nagy nehezen sikerült oldalra fordítania fejét, hogy a boszorkányra nézhessen.
- Hagytam volna… harc nélkül veszni… őket? Hagytam… volna, hogy úgy… legyenek… szolgáid, mintha… sosem lett… sosem lett volna joguk… a szabadsághoz? - mondta a férfi, sebei és fájdalma ellenére, olyan tartással, ami csak gyenge erejéből tellett. - Csak te gondolhatod, hogy… élet az… és kegyelem, amit… kínálnál. Csak te… hiheted, hogy szabadság nélkül, boldogság… nélkül, szív nélkül… lehet élni. Még a győzelmedben sem… lelsz örömet, még a dühöd is hideg… és színtelen! Miért teszed mindezt, mi… hajt téged? Hogy formálhatsz… jogot mások életére, ha az… azt sem tudod, mit is jelent élni? Ezek az emberek, egytől… egyig többet érnek nálad, bármily gyengék is… testükben. Lelkükben és… szívükben százszorta… erősebbek nálad, s a… a végén ők… aratnak majd dicsőséget. Akik… szenvedni képesek. Ők… tudják, mi az igazi… érték. Akik képesek… érezni. Ők tudják majd, a veszteségük… ad erőt, az új… élethez, ha te már nem… nem leszel más, csak… a múlt szörnyű rémképe – mondta rekedt, fáradt hangján Perenhille, a gall mágusok legnagyobbika, majd keserűen felnevetett, és mérhetetlen gúnnyal szólalt meg ismét.
- Mi vagy te most? Egy zsarnok… élet nélkül, egy… hatalom… szív nélkül. Azt mondod… feláldoztam őket? Tudod… egyáltalán, mit jelent… ez a szó? Ejtettél valaha… egyetlen könnyet is… másokért? Tudod… egyáltalán, mit jelent… elveszteni… valamit? Áldoztál… te fel, valaha… bármit is, ami… fontos volt? Te, a hatalmas Médeia, aki előtt királyok… omlanak térdre, gyengébb vagy… mindahányuknál! Esendőbb a legtehetetlenebbnél! Mind… fölötted áll, bármit is… teszel, hiába pusztítod el őket, ők… a hatalmasok! És te nem vagy többre, mint… a szánalmukra érdemes, amiért… olyan hitvány és torz vagy, amiért képtelen vagy… érezni.
Média rezzenéstelen arccal hallgatta a varázsló szavait. Nem szólt közbe, nem állította meg, csak várt szemét továbbra is a másik arcára szegezve. Pár percnyi csend után végül lejjebb hajolt, olyan közel a férfihez, hogy érezte arcán a láztól égő testből áradó forróságot, majd csöndesen, szinte alig hallhatóan suttogott a varázsló fülébe.
- S mi vagy te most, Perenhille, sziklás dombok ura? Hol van most a te hatalmas szíved, s hol a népedé? Elenyésznek a sötétben, elporlasztja őket a tűz, s nem marad más belőlük csak hamu. Holnap hajnalra e táj pont olyan üres és kopár lesz, mint szívem. Már ha van egyáltalán szívem. Igaz Perenhille? – kérdezte és halk, örömtelen nevetése megdermesztette Perenhille szívét.
Médeia lassan még lejjebb hajolt, olyan közel, hogy a varázsló végre erőlködés nélkül belenézhetett ellensége szemébe, s amit ott látott jobban megrémisztette, mint bármi, amit addig elképzelni bírt.
Médeia szemében eszelős tűz lángolt. Mintha a fagy sosem lett volna része, most az őrület és fájdalom ezernyi szikrája táncolt bennük, végtelen harag hevével, amely magával ragadta a reszkető férfit, miközben érezte a mágia erejét, mely körbefonja testét. Szemei kitágultak, és halkan felnyögött a varázslat súlya alatt. Mígnem a bűbáj megtört, s Médeia ismét egyenesen állt előtte.
Látta, amint a hosszú selymes köpeny meglebben, ahogy a boszorkány kezével hozzáér. A falu házainak lángoló fényénél látta a vöröslő árnyékokat, amik a földre vetültek. Látta a pálcát tartó kecses női kezet, s hallotta még az egészen halkan elsuttogott varázsigét. A vörös lángok fényét egy zöld fénynyaláb törte meg, de ahogy felvillant el is tűnt a sötétségben, akár csak Perenhille élete.
- Helga! Helga térj magadhoz, kérlek! Helga!
Hugrabug a tó partján ébredt félig a földön fekve, félig Griffendél ölében. Szembe vele Hollóháti térdelt, Ő szólongat barátnőjét.
- Hedvig? – kérdezte, és megpróbált felülni. Ekkor vette csak észre a háta mögött, őt tartó férfit. – Godric, te is fenn vagy már? Észre sem vettem, hogy jöttél.
- Az előbb értem ide; még épp időben, hogy elkapjalak. Elájultál. Mi történt? Nem vagy jól? - kérdezte a férfi aggódva. – Megint látomásod volt, igaz? Malazár hagyott egy cetlit az irodámban, hogy reggel kerested az álmod miatt.
- Mi? Miféle álom? Mi történt? Nekem nem is mondtál semmit. – Nézett barátnőjére megrovón a vörös hajú boszorkány.
- Most nem számít, hogy vagyok, sokkal fontosabb, amit láttam – mondta, de arca fehérsége nem győzte meg a másik kettőt.
- Gyere, beviszlek. Majd a kastélyban mindent megbeszélünk – közölte ellentmondást nem tűrő hangon Griffendél, és azonmód fel is nyalábolta a boszorkányt, és elindult vele a kastély felé, nyomában az aggódó Hollóhátival. Godric egyenesen a szobájába vitte őt, és óvatosan letette a sötét-cián szín kanapéra. Eközben Hollóháti töltött, mindhármuknak; kettejüknek teát, Hugrabugnak egy pohárkányi brandyt, majd leült a kanapé melletti fotelbe, és várakozva nézett társaira.
- Szóval - szólalt meg elsőnek Griffendél – mit láttál, és hova ment Mardekár?
- Malazár elment? De hát… – kérdezte Hollóháti, de barátnője, aki az óta hála a brandynek kicsit visszanyerte a színét, türelemre intette.
- Ma éjjel szörnyű álmom volt. Nem is álom igazán, annyira valóságos volt, mint a korábbi látomásaim, csak még sosem jöttek úgy a képek, hogy aludtam, és ez megzavart. Egészen mostanáig nem is voltam benne biztos, hogy valóban látomás volt, de az előbb a tó partján megismétlődött és… - Kortyolt egy újabbat a brandyből, és igyekezett elrejteni keze remegését. Tudta, hogy már így is nagyon megijesztette a többieket, nem akart felesleges pánikot kelteni.
- És? – kérdezte türelmetlenül Godric.
- És ezúttal nem ért véget ott ahol álmomban – felelte a nő halkan. – Valószínűleg mivel felriadtam, nem ért el hozzám a teljes jelenés, és mikor a tóparton újra leperegtek előttem a képek, megjelent az is, ami korábban kimaradt.
- Mit láttál? – kérdezte Hedvig. – Megint Ő, igaz? Nem kaptunk híreket újabb támadásról eddig, arról sem, hogy tervezné, de ha …- nem is igazán tudta mit is akar mondani. Helga látomásai az utóbbi időben egyre szaporodtak, és mindig ugyan arról szóltak. Tudta, hogy most sem lesz másképp, s már előre félt attól mit fog hallani.
- Amiens-nél vannak. Elfoglalták a falut, és mindenkit elfogtak. Éjjel, a viharban. Az emberek azt gondolták, akkor nem támadnának. Váratlanul érte őket a rajtaütés. Nem tudtak védekezni – mesélt csendesen Hugrabug.
Griffendél a kanapé mellett állt, és elsötétülő arccal hallgatta a boszorkány szavait, ahogy részletesen elmesélte látomását, egészen a Ferrars tábornoknak adott utasításokig.
- Ekkor riadtam fel – mondta tovább Helga - azt hittem, csak álmodtam az egészet, de azért lementem szólni Mardekárnak. Perenhille az egyik legrégibb barátja, és jobban ismeri azt a vidéket, mint mi, hisz olyan sok időt töltött arra. Nem volt túl boldog, hogy felvertem, de mikor elmondtam neki, mit láttam azonnal elindult. Istenem, nem lett volna szabad egyedül elmennie! Mi lesz, ha történik valami? Egyedül esélytelen velük szemben! – tette fel a kérdést kétségbe esetten, ami mindűk fejében ott zakatolt.
- Most az a legfontosabb, hogy nyugodtak maradjunk. Nem szabad, hogy elveszítsük a fejünk, és elhamarkodott lépést tegyünk – mondta szigorúan Hollóháti, és barátaira emelte különös, mélyzöld szemeit. – Azt mondtad a tóparton tovább lépett a látomás. Mi történt még? – kérdezte Helgától.
Hugrabug megremegett, ahogy eszébe jutott Médeia őrült tekintete, ahogy halála előtt Perenhillere nézett, majd egy újabb korty brandy után, elmondta társainak, hogy ért véget a látomás.
- Perenhille hallott. Médeia maga végzett vele - mondta csendesen, és lehajtotta fejét.
- Ó, Istenem! - suttogta rekedten Hollóháti, majd elfordította arcát, hogy a többiek ne lássák mennyire elborzadt a hír hallatán.
Griffendél dühében hátat fordított a két nőnek, az ablakhoz lépett, de csak pár pillanatig tudta visszatartani kétségbe esett dühét, és fájdalmában hatalmasat csapott a párkányra, homlokát a zúzmarás üvegnek támasztva, hogy az legalább valamelyest csökkentse forrongó dühét.
Hollóháti lassan erőt vett magán, visszafordult a kanapén ülő, csendesen síró Hugrabughoz, s csak kezei remegés, és a szemében ülő néma gyász árulta el, mennyire megrendítette Perenhille halála.
- Tegnap éjjel történt mindez? – kérdezte végül Griffendél, elfordulva az ablaktól.
- Igen – felelte Hugrabug.
- Akkor nem késlekedhetünk tovább. Már így is sok időt vesztettünk. Malazárnak szüksége lesz ránk. Meg kell mentenünk azokat a szerencsétleneket a sárkányoktól, ha már nem tudtunk segíteni a többieken és szegény Perenhillen. – Azzal gyors léptekkel az ajtóhoz sietett, de onnan még visszafordul a két boszorkány felé.
- Helga kérlek, te most maradj. Nem vagy jól és…
- Nincs semmi „és” Godric, én is megyek – felelte elszántan a boszorkány. – Perenhille az én barátom is volt, az emberek pedig ugyan úgy számítanak rám is, mint rátok. Malazárért pedig különösen aggódom, tudjátok milyen. A végén valami ostobaságot csinál. Különben sem mennétek semmire nélkülem – mondta végül, egy óvatos fél mosollyal látva barátai aggódó pillantását, majd ő is felállt. Arca, mint mindig most is tükrözte érzéseit; a határtalan eltökéltséget, és igazságvágyat, ami szívében égett.
- Rendben – felelte Griffendél, és bólintott a boszorkány felé, nyugtázva döntését. – Ne késlekedjünk tovább.
A három alak sietve hagyta el a roxforti birtokot, hogy a kapukon túl eltűnhessenek, és nem is oly messze, a kontinensen újra előbukkanjanak, a nap első sugaraival.
*Euripidész: Médeia - /Rakovszky Zsuzsa fordítása/
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
