Ithiliel

Feledés

5. fejezet

Vivien

Vivien következő látogatója ismét Madam Pomfrey volt, aki ellenkezést nem tűrően kötelezte, hogy megigyon egy újabb adag bájitalt, ezúttal elmondása szerint: altatót.

- Követelem, hogy mondja meg, hol vagyok és miért! – harciaskodott a beteg, de az asszony hajthatatlan volt.

- Ha jobban lesz, majd megbeszéljük, de most feküdjön vissza szépen – azzal megpróbálta gyengéden visszatolni Vivient a párnájára, de Ő csak nem hagyta magát, és minden erejével azon volt, hogy minél távolabb húzódhasson a javasasszonytól. – Jaj kicsikém, ne gyerekeskedjen már, feküdjön vissza és maradjon végre nyugton.

- Addig nem, amíg nem válaszolt a kérdéseimre – jött a dacos felelet.

- Ha továbbra is így megerőlteti magát, megint rosszul lesz, és felmegy a láza.

Vivien erre már nem mondott semmit, csak magában duzzogott tovább. A javasasszony megkönnyebbülve vette észre, hogy az altató hatni kezdett, a fiatal nőnek nem volt már ereje védekezni, ernyedten hagyta magát a párnájára tuszkolni és betakarni.

- Ez így akkor sem tisztességes eljárás – morogta maga elé Vivien. Ahogy az altató hatása egyre jobban elhatalmasodott rajta, szavai összemosódtak, a javasasszony alakja elhomályosodott szeme előtt, így aztán beletörődve hagyta, hogy elnyomja az álom.

- Merlinre mondom, mint egy öt éves – mérgelődött magában az asszony egy elnéző mosollyal. Eligazgatta a takarót betege körül, és csendben kilépett a paraván mögül.

Hála az altatónak Vivien a nap hátralevő részét és az egész vasárnapot átaludta, így csak hétfő délután ébredt fel. Az első dolog, amit megállapított, hogy rettentően éhes. Egy tányér levesen kívül semmit nem evett előző nap, azt is csak úgy, hogy az a vaskezű doktornő szabályosan lenyomta a torkán.

A másik, amit megállapított, hogy sokkal jobban érzi magát. Óvatosan felült, és örömmel tapasztalta, hogy már nem lesz rosszul minden egyes helyzetváltoztatáskor. Legalábbis ameddig csak ülésről van szó.

- Hahó! – szólalt meg esetlenül. – Van itt valaki? – Semmi válasz.

Előrébb húzódott az ágyon, hogy kezével elérje a paraván szélét, egy kicsit elhúzta a feszes anyagot, és óvatosan kikukucskált a résen. Az alig pár centis nyíláson túl egy hosszú, fehérre meszelt falú termet látott. A hatalmas ablakokon beáramlott a gyenge őszvégi napfény, megvilágítva a tucatnyi fehérkeretes ágyat a falak mentén. A terem látszólag teljesen üres volt, hallani sem hallott mást csak a kintről beszűrődő madárcsicsergést, és a gyomra kétségbeesett kordúlását.

- Na jó – morogta maga elé – éhen még sem maradhatok. – Azzal lekászálódott az ágyról, és örömmel tapasztalta, hogy végre meg tud állni a saját lábán. Finoman félretolta a paravánt és kilépett.

Az ágyával szemközti falon most is ott függött a nagy, nyári fényben pompázó, virágokkal borított mező képe, ezúttal azonban nyoma sem volt a kicsi, lilataláros öregúrnak. Ez mindenestre már egy bíztató jel… - gondolta magában, majd óvatosan elindult a folyosón.

A falak mellé sorakoztatott ágyak majdnem mind üresen álltak, kivéve a két elülsőt. Óvatosan haladt az ágyak között, véletlenül sem akarta megzavarni a többiek nyugalmát. Mikor közelebb ért a másik két beteg fekhelyéhez, döbbenten látta, hogy az egyikük tetőtől-talpig be volt pólyálva, épp csak akkorka helyen hagyva egy-két szabad rést, hogy levegőhöz és némi ételhez juthasson. Azt hogy lásson is, az orvosok, bárhol legyenek is, úgy látszott nem tartották szükségesnek, lévén a beteg szemeit is szoros kötés fedte. A szemközti ágyon fekvő betegen első ránézésre, nem voltak külső sérülések. Se kötés, se seb nem volt a férfin, legalábbis ott, ahol kilátszott a takaróból. Szemei nyitva voltak, és úgy tűnt a plafont fürkészték. Vivien közelebb lépett a férfihez és megszólította.

- Jó napot! – mondta halkan, de a férfi meg sem rezzent. – Khm… Uram, hall engem? – kérdezte, de az nem mutatta semmi jelét, hogy észrevette volna egyáltalán az előtte álldogáló nőt. Viv tanácstalanul nézte a mozdulatlan beteget, majd óvatosan, nehogy esetleg megijessze szegényt, elhúzta egyik kezét a szeme előtt.

- Még csak nem is pislog – szólalt meg kisvártatva. - Szegény ember, mi történhetett vele?

Még egy ideig a férfi ágya mellett állt, remélve, hogy talán mégis megmozdul, de nem történt semmi.

A nap halvány sugarai, amik eddig derűs fénnyel vonták be a kórtermet, most elvesztek a felhők között, hideg homályba burkolva mindent.

Vivient hirtelen öntötte el a tehetetlensége miatt érzett düh. Eszébe sem jutott, hogy jelenleg ő is épp olyan ápolt a kórházban, mint az ágyon fekvős szerencsétlen. Úgy érezte, tehetne valamit, hogy tennie kéne valamit. Csak épp azt nem, hogy mit. Minden egyes alkalommal, ha nem tudott segíteni egy betegén elfogta a mérhetetlen gyengeség érzése, és valami mások számára érthetetlen, képtelen bűntudat. Rengetegszer megkapta a kollegáktól, hogy túlságosan a szívére veszi a kudarcokat. Szinte még hallotta öreg tanára hangját, amint őt vigasztalja - Nem Ön a felelős mindenkiért. Az élet ilyen. Egyszer mindenkié véget ér, vagy így vagy úgy, és mi nem tehetünk ellene semmit.

- Tudom… tudom, de akkor is, mintha a jussukat követelnék tőlem, hogy segítsek, hogy ne hagyjam megtörténni, mert az én felelősségem, hogy annyi élet elveszik, vagy tönkremegy. Úgy érzem, a lelkem összeomlik a fájdalmuk súlya alatt – válaszolta akkor a lány, ahogy lassan elapadtak a könnyei.

- Értem, Miss. Stonewall, értem én. Mind átmegyünk ezen, de túl kell lépnie rajta, hogy hideg fejjel legyen képes gondolkodni, mert csak így lehet Önből az a kitűnő szakember, aki magában rejlik – felelte az idős professzor, majd magára hagyta a lányt.

- Nem, nem érti. Senki nem értheti - mondta ki hangosan is gondolatait, majd mélyet sóhajtott, és ellépett az ágytól.

A folyosó túlsó végén egy nagy, kétszárnyú ajtó foglalta el a fal jórészét, előtte pár lépéssel pedig a jobb és bal oldali falakon két kisebb. Viv először a jobboldali ajtóhoz ment és bekopogott. Mikor a harmadik kopogtatásra sem érkezett válasz, megpróbálta lenyomni a kilincset, de az nem engedett. A baloldali ajtó ugyancsak zárva volt, s továbbra sem volt semmi nyoma valamiféle ápolónak.

- Hát jó, akkor nincs más hátra, mint előre – mondta, azzal megfogta a nagy bejárati ajtó kilincsét.

A széles folyosón akkor lobbantak fel az első fáklyák, fakó fénnyel segítve a lenyugvó napot. Közeledett a november; egyre kevesebb volt a fény, és egyre több a sötétség. Ilyenkor tűnt leggyönyörűbbnek a naplemente. Vörös, arany sugarai ezernyi árnyalatban szórták a napkorong fényét, a legsötétebb zugba is a melegség illúzióját csempészve. Vivien sokszor gondolkozott el rajta, miért lehet ez így, miért van, hogy a nyári nap egyetlen forró sugara sem ad hasonlítható melegséget, mint egy lángoló, novemberi alkony. Talán így vesz búcsút, talán így mond utolsó szenvedélyes istenhozzádot az életnek, mielőtt utat enged az elmúlásnak. Mint az egykori szerelmesek csókja, ha már tudják többé nincs visszaút, de mégis kell még egy utolsó emlék, hogy sose felejtsék el, ami az övék volt egykor. A novemberi nap izzó fénye; ahogy megcsillan egy távoli tó vizén; a napsugarak utolsó csókja az embernek, hogy mikor elmerül a tél fagyos ragyogásában, a hajdani tündöklés emléke megmaradjon, és ne engedjen utat a feledésnek.

Lassan elszakítva magát a fények játékától halkan becsukta maga mögött az ajtó, és körbenézett a folyosón. Sehol senki. Se egy ápoló, orvos még annyira se. De még csak további kórtermeket sem látott. Az egész folyosón csupán az az egyetlen ajtó volt, amin az imént lépett ki. A falakat jobb és balfelől képek borították, egytől-egyig - Vivien számára legalábbis -  ismeretlen tájakat ábrázolva.  A szemközti falon mívesen megmunkált ablakok sorakoztak, s Vivien csak ekkor eszmélt rá, hogy a falak, a földön álló két nagy fáklyatartó, a padló, és még a plafon is, milyen aprólékos, mesterkezek által kimunkált, mint ha csak egy ódon kastély falai közt járna épp. Kíváncsian lépett közelebb az egyik ablakhoz, és megpróbálta kinyitni, de a zár túl magason volt ahhoz, hogy elérje. Jobb híján a zárt ablakon át próbálta felmérni a környező tájat. Nem kis döbbenetére vette észre, hogy bal felől a messze távolba nyúló hatalmas épületszárnyak terülnek el, jobb felől pedig ugyan csak hatalmas területen, de alacsonyabban fekvő falak haladnak egészen egy sötéten zöldellő vizű tó partjáig. Nem messze - az immár bizton állíthatóan – kastélytól, hegyek sorakoztak, magasan nyúlva az ég felé, a zöld ezernyi színében pompázva.

- Skócia – gondolta Vivien. – Skóciában vagyok. Ez majdnem biztos. De hogy kerültem ide? – Tanácstalanul fordult el az ablaktól, és nagyot szusszantva nézett újra körbe az üresen tátongó folyosón.

- Na jó, de most aztán merre? – kérdezte aztán fennhangon, és idegesen harapta be alsó ajkát.

- Az attól függ, kedveském, hogy merre szeretne eljutni.

Vivien olyan hirtelen pördült meg a tengelye körül, hogy kis híján hanyatt esett a saját lábában. Hiába kémlelt azonban körbe, a folyosó továbbra is üres volt. Leszámítva azt az élénk-lila foltot, amit akarva akaratlan látott a szeme sarkából, közvetlenül az ajtó mellett. Egy roppant feltűnő élénk-lila foltot, ami addig egészen biztos, hogy nem volt ott. Lassan balra fordította a fejét, és az ez idáig mindössze egy kopár tengerpartot ábrázoló képben, szembetalálta magát egy rikító, lila szín talárral, és az ahhoz tartozó kedvesen mosolygó öregúrral, aki egyenesen őt bámulta.

Habozva közelebb lépett a képhez, mire az öreg szélesen elmosolyodott, és meghajolt előtte.

- Ön… Ön szólt az imént? – kérdezte félszegen a nő, és mereven bámult a mozgó festményre. 

- Hát persze, hogy én voltam – felelte rekedtes, vékony hangján az öreg – hisz, senki nincs itt rajtunk kívül.

Vivien erősen kételkedett benne, hogy a festmény alak, mint olyan megfelel a „valaki” fogalom általános kitételeinek, de úgy érezte, nem lenne túl bölcs dolog most ezen filozofálni.

- Milyen igaz – nyögte ki végül. – Ön… izé, szabad megkérdeznem, hogy kicsoda Ön?

- Elnézést, hogy én milyen modortalan vagyok – kapott a fejéhez hirtelen a kis öregúr; kihúzta magát – amennyire az izületei engedték – és bemutatkozott.

- Percival Amadeus Bonenguth gyógyító, és a Roxfort gyógynövénytan professzora szolgálatára – szavalta ünnepéjesen, és aprót biccentett a még mindig döbbenten pislogó lány felé. – És Önben kit tisztelhetek? – kérdezte, immáron mellőzve a hivatalos stílust.

- Oh, én Vivien Stonewall vagyok, pszichiáter – felelte a lány. – Örülök, hogy megismerhetem. Meg tudná mondani…

- Ó, egy mugli lélekgyógyász! – vágott közbe lelkesen a portrélakó. – Hát ez fantasztikus. Mindig is rajongója voltam a mugli gyógyászati technikáknak, és ez a terület mindig is különösen érdekelt.

- Mugli? Már más is nevezett így. Megmondaná, mit jelent, kérem? – szakította félbe Vivien a szóáradatot. Az öregúr arca széles mosolyra húzódott, de ahelyett, hogy válaszolt volna átpillantott Vivien válla fölött, és aprót biccentve csupán ugyan abba az irányba, továbbra is csak mosolygott.

- A mugli kifejezés, annyit tesz: varázstalan ember – hangzott fel egy mély hang a zavartan ácsorgó lány mögött.

Vivien meglepetten követte a festmény pillantását, és néhány órával később már határozott meggyőződése volt, hogy ez a látvány jobban megdöbbentette, mint korábban a beszélő festmény.

A legfurcsább öltözetű emberrel találta szemben magát, akit valaha látott. Az addig néptelen folyosón most egy idős, hosszú, ősz hajú és szakállú, hórihorgas ember állt.  Élénkvörös, arany és ezüst csillagokkal teleszórt talárja meglepő módon jól harmonizált a fején lévő hatalmas, zöld süveggel. A süveg széléről arany zsizsik lógtak le és vegyültek el a férfi, szinte hófehér hajába, és azokhoz hasonló kis arany kapocs fogta össze, terjedelmes szakállát is, aminek végét talárját összetartó övébe fűzte. Látszólag csöppet sem zavarta, hogy Vivien percek óta szótlanul bámul rá; egyszerűen csak állt a lány előtt, rendíthetetlen nyugalommal, ragyogó mosollyal az arcán.

Vivien nem tudta eldönteni, hogy vajon kampós órán ülő félhold alakú szemüvegén, vagy élénken ragyogó, égkék szemeiben csillan- e meg a lenyugvó nap fénye olyan varázslatos melegséget árasztva, hogy azonnal elöntötte valamilyen érthetetlen, ösztönös bizalom az ismeretlen férfi iránt.

A fiatal nő ajkai önkéntelen mosolyra húzódtak a gyengéd pillantástól, és szívét átjárta az a kellemes borzongás, amit akkor érez az ember, ha egy régi-régi kedves ismerőst lát viszont.

- Madam Pomfrey nem fog örülni, ha megtudja, hogy felkelt – szólalt meg derűs hangon a férfi.

- Madam Pomfrey? Ő az a szigorú doktornő talán? Kerestem, de nem találtam itt, és én már annyira… - kezdett a magyarázatba Vivien, olyan közvetlenséggel, mintha valóban egy régi barátnak mesélné, mi is történt vele.

Ahogy erre rájött, és nem utolsó sorban az is eljutott a tudatáig, hogy az imént, még egy képpel beszélgetett azonnal elhallgatott, s korábbi magabiztossága helyett, most határtalan zavarral a hangjában szólalt meg újra.

- Én, elnézést én csak annyira megéheztem, és azt sem tudom, hogy hol vagyok, vagy hogyan kerültem ide egyáltalán. Napok óta ez az Úr, aki egy festmény – nyomta meg a jelzőt – az egyetlen, aki hajlandó volt velem beszélgetni, és…és… Ön az imént, azt mondta, hogy „varázstalan”? – hangja a mondat végére egészen elhalkult, mintha csak félve merte volna kiejteni az utolsó szót.

- Jól van kedvesem - mondta a férfi, és kezét nyugtatón Vivien vállára tette -, jöjjön, ha újra az ágyában lesz, mindent megbeszélünk. – Azzal szelíden tolni kezdte a lányt, az ajtó felé.

Vivien nem tiltakozott, hagyta, hogy szépen visszatereljék a fehérkeretes ágyak közé, egyenesen a sajátjáig. Ahogy mentek szeme sarkából látta, ahogy a kórterem falait díszítő képekben megjelenik, majd továbblép a lilataláros gyógyító, egészen az otthonául szolgáló festményig, Vivien ágyával szemben.

A különös férfi félretolta a paravánt, és arcán továbbra is azzal a kedves, ragyogó mosollyal nézte, ahogy a lány lassan felkászálódik az ágyára, majd odahúzott egy széket, és leült vele szemben.

- Most, hogy kényelembe helyeztük magunkat, engedje meg, hogy megválaszoljam pár kérdését – mondta a férfi, és engedélyt kérőn nézett a lányra. Mikor Vivien bólintott, újra megszólalt.

- Azt hiszem talán arra kíváncsi leginkább, hogy hol is van jelen pillanatban. Nos, én Albus Dumbledore professzor vagyok, és Ön jelenleg a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola gyengélkedőjén fekszik.

Vivien arca egy pillanatra megrándult, de szinte azonnal rendezte vonásait. Egy percre elfordította a tekintetét a legközelebbi ablak felé, majd miután úgy tűnt mérlegelte a hallottakat, nyugodt arccal nézett ismét Dumbledore-ra, majd kisvártatva higgadtan bólintott.

- Szóval, ezt úgy kell értenem, hogy Ön – és közben jelentőségteljesen végigmérte az előtte ülő férfit – egy varázsló? – Hangjában nem volt sem döbbenet, sem kételkedés, csupán egyszerű, udvarias érdeklődés. Átható tekintetét továbbra is a vele szemben ülőre függesztette, aki azonban szemmel láthatólag igencsak meglepődött a reakcióján, vagy inkább annak hiányán.

- Valami gond van talán? Olyan furcsán néz rám – kérdezte kissé megilletődve Vivien, látva a férfi arckifejezését.

- Oh kérem, félre ne értse – szabadkozott rögtön Dumbledore, és mosolya újra visszatért. – Csak tudja, ennél valamivel „meglepettebb” reakcióra számítottam. Egyébként pedig válaszolván a kérdésére, igen valóban varázsló vagyok.

- Értem – jött az újabb higgadt felelt, a hozzá tartozó bólintással.

Dumbledore, ha lehet még jobban megdöbbent, és csodálkozását nem is próbálván palástolni, eredeti terveihez képest egészen más irányban kezdte újra a beszélgetést.

- Kegyed talán már találkozott mágussal azelőtt? Megvallom őszintén, ez nagyon meglepne, úgy vélem a minisztériumnak elég pontos adatbázisa van azon varázstalan emberekről, akik tudnak a varázsvilág létezéséről, és kegyed, legjobb tudomásom szerint nem szerepel köztük. Tudja, utólagos engedelmével - tette hozzá enyhe zavarral -, hogy is mondják olyan frappánsan a muglik, oh igen, megvan. Lenyomoztattam kegyedet, hátha szükséges lenne értesítenünk valakit.

- Oh, hát ez végül is érthető – válaszolta rögtön Vivien, és bár nagyon érdekelte volna, mit is ért lenyomozás alatt, új ismerőse, úgy döntött inkább későbbre halasztja ennek megvitatását.

- Nem még nem volt szerencsém egyetlen mágushoz sem, csak tudja, ha az ember már vagy huszadjára hallja valakitől, hogy Ő varázsló, vagy boszorkány, vagy kobold, esetleg tündérekkel és földön kívüliekkel társalgó pángalaktikus közvetítő, akkor már semmi nem lepődik meg – mondta, majd kedvesen rámosolygott Percival festményére, aki épp akkor oldalazott ki a keretéből.

- Tudja, mint azt már említettem korábban, én pszichiáterként dolgozom El sem tudná képzelni, hányan jönnek ezzel a szöveggel nálam, oh… de Ön az első, akinek el is tudom hinni – tette hozzá gyorsan. – Figyelembe véve, az elmúlt két napot, illetve a kedves Percivalt – itt az üresen álló képre sandított - a másik lehetőség az volna, hogy én bolondultam meg, és azt hiszem, ezért lehet, hogy, az a kilátás, hogy Ön egy varázsló, ez a hely pedig – mutatott körbe, nagy ívben a karjával – egy varázslóképző iskola, sokkalta szimpatikusabb lehetőségnek tűnik.

- Ez kétségtelen – nevetett fel a mágus, és egyre nagyobb érdeklődéssel kezdte szemlélni beszélgetőpartnerét.

- Ezek szerint, azok a kámzsás alakok a sikátorban, szintén varázslók voltak. A két gyerek jól van? A lány nagyon rosszul nézett ki, és a fiú…

- Nyugodjon meg, kisasszony. Mr. Ronald és Miss. Ginevra Weasley jól vannak. A sérüléseiket ellátták, és most épp, már ha minden igaz, órán ülnek Egyébként voltak is önnél látogatóban, de még nem volt eszméleténél.

- Nagyon aggódtam értük, örülök, hogy rendben vannak. Tényleg milyen buta is vagyok, azt hiszem, még nem mutatkoztam be önnek, Vivien Stonewall – mondta, és kezet nyújtott az idős varázslónak.

- Nagyon örvendek, Miss. Stonewall.

- Csak Vivien, ha kérhetem, még túl fiatalnak érzem magam, ahhoz, hogy a vezetéknevemen szólítsanak – mondta somolyogva Viv, miközben igyekezett felpolcolni maga mögött a párnáját.

- Hagyja csak majd én – szólt Dumbledore, és köpenyéből előkerült pálcájával aprót pöccintve a kívánt állapotba bűvölte a párnát.

Vivien kíváncsian figyelte a műveletet, majd tekintete a szürke pálcán állapodott meg.

- Köszönöm. Ha jól gondolom, ez – intett fejével a pálca felé, miközben a megfelelő szót kereste - egy… varázspálca, igaz? – kérdezte. A professzor válaszul csak mosolyogva bólintott.

Vivien elgondolkozva hümmögött egy pillanatig, majd felhúzta jobb szemöldökét, és hamiskás fénnyel a szemében nézett a férfira.

- Nekem nem lehet ilyenem, ugye? – tudakolta megjátszott reménykedéssel, miközben nagyokat pislogott a mágusra.

- Attól tartok nem – felelte sajnálkozva Dumbledore, és mosolya még szélesebb lett.

- Ez nem fair, ugye tudja? – replikázott a lány, majd színpadiasan sóhajtott egyet, és lemondó ajakbiggyesztéssel vette le tekintetét a pálcáról. – Az élet igazságtalan – mondta csüggedten, de szavaival ellentétben derűsen mosolyogott ismét Dumbledore-ra.

Alig fejezte be a mondatot, hirtelen kicsapódó ajtók és lábak sokaságának dobogása törte meg a gyengélkedő csendjét.

- Ó, az ifjúság – mosolygott rá kedvesen Dumbledore a lányra. – Utólagos engedelmével, levettem a gyengélkedőről a hangszigetelő bűbájt. Úgy véltem már nincs rá szüksége, a másik két beteget pedig két órán belül elszállítják egy felszereltebb gyógyintézménybe – fordult ültében a két szélső ágy felé. - Sajnos mi nem tudunk rajtuk segíteni, pedig a jó Poppy, és iskolánk bájitalmestere mindent elkövettek, hogy hatásos gyógyírt találjanak. De sajnos, mi ehhez már kevesek vagyunk - tárta szét a karját szomorúan az igazgató.

- Szabad megkérdeznem, hogy mi történt velük? Hogy szenvedhettek ilyen súlyos sérüléseket? És mondja, kik voltak azok az alakok a sikátorban, akik két gyerekre támadtak? Kis híja volt, hogy nem ölték meg őket – kérdezte Vivien, és látta, hogy a férfi arca egyre komorabbá válik, minden egyes kérdéssel.

- Attól tartok, Miss. Vivien, hogy ezen kérdésekkel, még várnunk kell – mondta a professzor, és mélyet sóhajtott. – Legalább, amíg egy kicsit jobban lesz, de lehet hogy még tovább. – Vivien csalódottan nézett a férfira, de mielőtt bármit mondhatott volna, a mágus ismét megszólalt.

- Teljesen őszinte leszek Önhöz, Miss. Vivien. Normális esetben, és biztosíthatom róla, hogy ez a helyzet közel sem az, Ön most nem nálunk, hanem a londoni Szent Mungó intézetben feküdne egy elkülönített szobában, és sem, akkor sem később, miután felépült, nem szerezne tudomást arról, hogy mi is történt Önnel. Az emlékeit a párbajról, amit látott kitörölnék, és Ön élhetné tovább a szokásos hétköznapjait. – Vivien közbe akart vágni, de az idős varázsló türelemre intette.

- Kérem, meg kell értenie, hogy a mi világunknak rejtve kell maradnia a varázstalan szemek elől. Sajnos még nem érett meg az idő arra, hogy felfedjük magunkat. Létezésünk ténye pánikot és félelmet keltene, akár csak a múltban. És sajnos, a mágusok közül is lennének jó páran, akik kihasználnának egy ilyen lehetőséget, hogy ártsanak a maguk hasznára a mugliknak. Sem mi, se a varázstalan népek nincsenek felkészülve a találkozásra – mondta a mágus komoran. – Ezért van, illetve jelenleg csak lenne szükség, ilyen jellegű óvintézkedésekre, ha egy mugli valamilyen átok miatt sérülést szenved.

Vivien elgondolkodva nézte az idős arcot. Megértette a helyzetét, de akkor miért avatta be egyáltalán ennyibe is?

A varázsló nagyot sóhajtott, s mintha csak a nő gondolataiban olvasott volna, válaszolt a fel nem tett kérdésre.

- Azonban, mit látja, ezúttal nem kevés olyan dolgot osztottam meg önnel, amit normális esetben sosem tudhatott volna meg. Ennek oka, hogy sajnos az Ön sérülése annyira súlyos volt, hogy Madam Pomfrey véleménye szerint még legalább két hétig kénytelen lesz a vendégszeretetünket élvezni – mondta sajnálkozó tekintettel nézve a lányra.

- Aggódnom kéne, professzor? – kérdezte riadtan Vivien.

- Nem, nem hinném – nyugtatta meg Dumbledore – tudja, a mi Poppynk hajlamos – itt óvatosan körbenézett, mintha attól félne, kihallgatják, majd suttogva fejezte be a mondatot – egy kicsit túldramatizálni a dolgokat. Ön szemmel láthatólag sokkal jobban van, de „adjuk meg a gyógyítónak, ami a gyógyítóé” – mondta kezét megadóan a magasba emelve, és hátradőlt a székében.

- Vagy úgy – mondta Vivien beletörődve. – Fő az óvatosság.

Dumbledore kedélyesen ráhunyorgott, majd újra felvette előző gondolatai fonalát.

- Nos, ez is oka, hogy úgy vélem méltánytalan lenne, ha ez idő alatt végig egy függöny mögé lenne zárva, egy olyan személy, aki az életét kockáztatta, hogy megmentse két igen értékes tanulónkat. Higgye el, nem sok mugli tette volna azt, amit Ön, abban a helyzetben. Ez már önmagában is bizalomra ad okot. Ezért is bátorkodtam megosztani önnel, hogy hol és kik között van. Nem is tudja elképzelni, mekkora megkönnyebbüléssel tölt el, hogy ilyen meglepően jól fogadta - mondta Dumbledore bíztató mosollyal.

- Köszönöm, professzor a megtisztelő bizalmat, megértem, hogy úgy érzi, nem mondhat többet, és én már ennyiért is hálás vagyok.

- Én pedig a hallatlan bátorságáért tartozom hálával Önnek, Miss. Vivien. Ha Ön, akkor nem lép közbe, elveszítettünk volna két fantasztikus fiatalt. És köszönöm, hogy ilyen megértő.

Az általános zsibongás, ami kintről beszűrődött a nagy kétszárnyú ajtón, és a sok–sok láb dobogása, egyre erősödött. Valaki, vagy inkább valakik határozottan gyors iramban haladtak odakinn.

- Remélem, Mr. Friccs - Ő a gondnokunk - nem téved erre felé. Tudja valamiért - nem is értem -, nem tűri túl jól, a folyosón rohangáló diákokat. Állandó jelleggel az igazgatóhoz jár miattuk – mondta gondterhelten hangon. - Szerinte ugyanis a direktor nem fékezi meg kellőképp ezeket a khm… randalírozó gonosztevőket – mondta, és hamiskás pillantást vetett Vivien felé.

Abban a pillanatban futottak be hatalmas irammal az ajtó elé a zajongó gonosztevők, és nem kisebb lendülettel nyitották… vágták ki a gyengélkedő ajtaját. A kis csapatnyi egyentaláros, diák egyszerre próbált meg betódulni az ajtón- nem sok sikerrel. Mikor azonban meglátták a terem végében derűsen mosolygó Dumbledore-t, és a kíváncsian bámuló Vivient azonnal megtorpantak.

- Öh… Dumbledore professzor, nem tudtuk, hogy Ön is itt van. Elnézést – szólalt meg zavartan Harry Potter, és beljebb lépett, hogy utat engedjen a díszes kompániának.

Mint kiderült, meglehetősen sokan jöttek látogatóba; Ron, Ginny és a bozontos hajú Hermione mögött betrappolt a két Weasley iker is egy-egy hosszú pergamennel a kezükben, amit az igazgató láttán jobbnak láttak élénk zöld kabátjuk mélyére süllyeszteni. A sort Neville Longbottom zárta, aki úgy tűnt csak véletlenül keveredett oda, és zavarában azt sem tudta, hogy kinn avagy benn maradjon inkább.

Dumbledore enyhén felhúzott szemöldökkel szemlélte a kis csapatot, különös az ikreket, akinek elméletben semmi keresnivalójuk nem volt már a Roxfortban, de csöppet sem tűnt mérgesnek, hogy ennyien, és ilyen zajjal masíroztak be egy kórterembe.

- Semmi baj, Harry gyertek nyugodtan. Miss. Vivien azt hiszem örömmel fogad benneteket – mondta az igazgató, azzal elővette pálcáját talárja zsebéből, eltűntette a paravánt, és úgy bűvölte meg a Vivien ágya körötti teret, hogy az újonnan feltűnő tucatnyi széken kényelmesen elférjen mindenki.

- Köszönjük igazgató úr – lépett elő Ron Harry mögül, és félszegen mosolyogva elindult feléjük. – Annyira örülök, hogy jobban van, hölgyem.

- Mi is nagyon örülünk – helyeselt Fred, aki akkor érte be öccsét.

- Egy ilyen szépséges hölggyel való találkozás, mindig nagy örömmel tölt el minket – tódította George, és egy szelídnek épp nem mondható mozdulattal arrébb tessékelte Ront, aki épp a Vivienhez legközelebb eső székbe akart leülni.

- George, Merlin szerelmére, legalább az igazgató úr előtt fékeznéd magad – pirított rá Ginny testvérére, de ennek ellenére ahelyett, hogy segített volna Ronnak a feltápászkodásban, egyszerűen keresztül lépett rajta, és az ágy végébe huppant.

- Ahogy megismertem az igazgató urat, szerintem, meg fogja bocsátani, bár a testvéretekről ezt nem biztos, hogy merném állítani – mondta nevetve Vivien. Közben alig észrevehetően Dumbledore-ra sandított, aki elmerülten vizsgálgatta a jobb kézfejét, és hamiskásan mosolygott maga elé.

- Én Ginevra Weasley vagyok, de mindenki csak Ginnynek hív – mutatkozott be a vörös hajú lány, és kezet nyújtott Viviennek. – Köszönöm, hogy segített a testvéremnek és nekem. Nem is tudom, mihez kezdtünk volna Ön nélkül.

- Örülök, hogy megismerhetlek Ginny, az én nevem Vivien Stonewall. Örömmel látom, hogy jól vagy, aggódtam érted – majd előrehajolt, hogy kilásson az ikrek közül, a méltatlankodva leülő Ronra – és a testvéredért – fejezte be mosolyogva.

folyt. a 2. részben