***

-          Nem érdekel, Monstro, szállj le rólam! Tudni akarom és kész! – dühöngött Draco Malfoy, miközben ő és két elmaradhatatlan társa végigszáguldottak a kastély parkján.

Elege volt, nem is kicsit. Mióta tavaly megkísérelte végrehajtani a Voldemort által kiadott parancsot, hogy megölje Dumbledore-t, az élete fenekestül felfordult. Az apja az Azkabanban, az anyja Voldemort fogja, és kitudja, mit művelnek vele a halálfalók az ő gyengesége miatt. Ahogy ismét felrémlett előtte anyja megkínzott arca, a keze ökölbe szorult. Újult erővel száguldott tovább, be a hatalmas tölgyfaajtón, fel a márványlépcsőn.

-          De, Draco – szólalt meg óvatosan Crack.

-          Mi van?

-          Talán jobb lenne, szóval azt gondoltam…

-          Te, csak ne gondolj semmit. Megértetted? – Torpant meg hirtelen a szőke mardekáros, és szembefordult a két sráccal.

-          Draco, kérlek, ez nem jó ötlet. Mi értelme van most még emiatt is bajba kerülni? – kérdezte Crack, és eltökélte, hogy nem hagyja magát.

-          Igen, Draco. Már eddig is csak Dumbledore jóindulatán múlott, hogy nem végezted… tudodhol. Ne húzd ki nála még jobban a gyufát – szólt közbe Monstro is látva Crack állhatatosságát.

-          Nem, nem és nem – sziszegte Draco, de azért kicsit visszavett a mérgéből, tudta, hogy a két fiú csak jót akar neki.  – Elegem van Dumbledore jóindulatából! Visszavett a suliba: igen. Megígérte, hogy megvéd Tudjátokkitől: igen. De azt is mondta, hogy kihozza apámat a börtönből, biztonságba helyezi, és megmenti anyámat! Azóta öt kibaszott hónap telt el és semmi. Apám börtönben, anyámról pedig azóta nem hallottam, hogy Piton utoljára látta őt még augusztusban! Ha ez így megy tovább, szép lassan bedilizek, a jóságos igazgató bácsi, meg csak azt hajtogatja egyfolytában, hogy üljek nyugodtan a fenekemen, miközben lehet, hogy az anyám már rég halott!

-          Tudjuk, Draco, de…

-          De, de, de, de?! Mindig csak de… - fojtotta belé a szót dühöngve a szőke fiú. – Nem megyek az anyám után, nem ellenkezem Dumbledore-ral, de ha nem tehetek valamit végre, be fogok kattanni! És jelenleg leginkább az ösztönöz cselekvésre, hogy Potter már megint nagyon fel van dobva valamitől, és rohadtul irritál, hogy én nem tudom, mi az! Az istenverte szemétláda ahelyett, hogy Tudjukki legyőzésével foglalkozna, fél napokat lóg a gyengélkedőn, és mégis őt pátyolgatja mindenki! Hát nem, és nem fogom ezt tovább tűrni! Ki fogom deríteni, mit titkolnak, és ha megpróbáltok megállítani – emelte fel hangját fenyegetően Draco – nagyon megbánjátok. – Azzal hátat fordított két barátjának, és elrohant a gyengélkedő irányába.

-          Kedvesem, attól tartok megint magára kell hagynom – sopánkodott Madame Pomfrey, mikor elolvasta a nemrég érkezett levelet.

-          Ismét a Mungóból? – kérdezte együtt érzőn Vivien, és leült a javasasszony asztala előtt álló székre.

-          Igen. Kérem, ha esetleg valaki keresne, mondja meg, hogy legkorábban hatfelé érek csak vissza. Az igazgató úrnak még szólok előtte, de másra már nem igen lesz időm.

Sóhajtozva állt fel az asztaltól, és gyorsan a legszükségesebb bájitalok után nézett. Pár perccel később már menetre készen állt, és még az ajtón kilépve is az utolsó utáni tanácsokkal traktálta már csöppet sem beteg betegét.

-          Értettem, asszonyom, ígérem, nem megyek ki, és nem erőtetem túl magam, és megeszem az uzsonnát – felelte engedelmesen Vivien, majd megkönnyebbülten sóhajtott fel, mikor bezáródott a javasasszony mögött az ajtó.

Épp egy pohár vízért indult az ajtó melletti kancsóhoz, mikor hirtelen ismét kinyílt a gyengélkedő ajtaja és egy szőke fej kukkantott be a keskeny résen. A fiú nem láthatta Vivient, mert pont az ajtó mögött állt, a nő viszont jól látta az érkező tizenhét év körüli diákot a falon lógó tükörben. Mikor Draco megnyugodva tapasztalta, hogy a javasasszony valóban nincs ott, beljebb lökte az ajtót, és belépett a hosszú kórterembe. Vivien érdeklődve figyelte a settenkedő fiút. Nem ismerte őt, de a hanyagul, vállán átvetett, zöld-ezüst csíkos nyakkendő adott némi támpontot, ha másról nem is arról igen, melyik iskolai házhoz tartozhat vendége.

Draco ingerülten állt meg a terem közepén, csípőre tett kézzel forgolódva körbe, mint akit nagyon bosszant, hogy nem leli, amit keres.

-          Segíthetek valamiben? – szólította meg Vivien a fiút, és igyekezett elfojtani a mosolyát, mikor látta, amaz mekkorát ugrik ijedtében a váratlan hang hallatán.

Draco valóban igen rémült arcot vágva pördült vissza. Eszébe sem jutott hátranézni, mikor bemerészkedett a kórterembe. Mikor aztán felfogta, hogy nem egy troll, csak egy fiatal nő szólította meg, igyekezett mielőbb visszanyerni hidegvérét, és a szokásos dölyfös tekintetét.

-          Ön kicsoda? – kérdezte csöppet sem udvarias hangnemben.

Vivien ravaszkásan húzta fel egyik szemöldökét, és mosolyogva huppant le a fiúval szembeni ágyra.

-          Ezt azt hiszem, én is kérdezhetném, fiatalúr – felelte töretlen jó kedvel. – Nem szeretnél leülni?

-          Jó nekem így is, köszönöm – közölte dacosan a fiú, és igyekezett nem túl feltűnően kerülni az őt fürkésző tekintetet.

Viv magában megmosolyogta a fiú viselkedését, és a merev, néma arcot kezdte vizsgálgatni.

Pedig az előbb még milyen kis vagány voltál – gondolta, de hangosan inkább mást kérdezett.

-          Mi járatban erre? Madame Pomfrey épp az imént ment el, talán láttad is, nem? - Draco idegesen kapta oldalra a fejét, és valamit mormogott az orra alatt.

-          Hm? Ne haragudj nem értettem? – kérdezte kedvesen Vivien.

-          Egyáltalán, hogy… - fordult ismét a nő felé mérgesen Draco, de amikor találkozott a tekintete Vivien töretlenül kérdező, csillogó szemeivel, valahogy úgy érezte semmi értelme rátámadnia a nőre. – Én… - próbált ismét belekezdeni egy, az eddigieknél értelmesebbnek ható mondatba, de végül mégsem tudott többet kinyögni. Vivien, látva a fiú zavarodottságát, jobbnak látta, ha a segítségére siet.

-          Talán jobb lenne, ha mégis leülnél. – Intett a szomszédos ágy felé a nő, majd mikor a fiú megkönnyebbülve, hogy még nem kell megszólalnia, nagy nehezen rávette magát, hogy leüljön.

-          Vivien Stonewall vagyok, benned kit tisztelhetek?

A mardekáros prefektus bizonytalanul megfogta a felé nyújtott kezet, de továbbra is gyanakvóan fürkészte az ismeretlen nő arcát. – Draco Malfoy.

-          Áh… végre megismerhetek egy mardekárost! – Csapta össze tenyerét a nő. -  Tudod eddig csak griffendélesekhez volt szerencsém, no meg Lunához, aki, ha minden igaz hollóhátas, de nála azt hiszem, ezt sosem lehet igazán tudni – folytatta Viv könnyed stílusban, hátha a csevegés egy kicsit segít feloldódni a fiúnak.

-          Na persze Potterék, meglep, hogy most nincsenek itt – morogta megvetően Draco, mire Vivien érdeklődve vonta fel jobb szemöldökét.

-          Harryék órán vannak, és… javíts ki, ha tévednék, de mintha neked is ott lenne a helyed.

-          Maga most utasítgat engem? Semmi köze hozzá! – vágta oda haragosan Draco. Teste egy pillanat alatt megfeszült, és olyan erővel szorította ökölbe a kezét, hogy az ujjai egészen elfehéredtek.

-          Bocsánat, bocsánat! – Emelte magasba megadóan a kezeit Vivien, hamiskás mosollyal. – Nem állt szándékomban megsérteni a fenséges úr önérzetét.

-          Nagyon helyes – vágta rá Draco mérgesen pufogva, de mikor meglátta a nő arckifejezését úgy érezte menten megüti a guta. – Maga most szórakozik velem?

Már épp azon volt, hogy felkel, és azonnal távozik, amikor Vivien felállt, odaült a döbbent fiú mellé, és szelíden a kezére tette a kezét. A görcsös ujjak lassan ellazultak, és megremegtek a gyengéd, meleg érintéstől. Draco fejében komolyan megfordult, hogy azonnal megátkozza a nőt, de amikor megérezte magán Vivien simogató pillantását lemondott róla. Óvatosan nézett fel az őt pásztázó jég-kék szemekbe, és egy pillanatra úgy érezte, hogy annak hűvös lágysága egészen a szívéig ér. - Pont úgy néz rám, pont úgy néz, mint… - gondolta a fiú, majd mikor ráeszmélt, min is jár már megint a feje, inkább elfordult, és a padlót kezdte fürkészni.

-          Nem mondod el, miért is jöttél? – törte meg a csendet kisvártatva Vivien hangja. Az ifjú mardekáros megrázkódott, majd zavartan nézett fel ismét a kutató, kék szemekbe.

-          Én… én csak tudni akartam, hogy Potterék, minek járkálnak ide állandóan – vágta ki végül, nagy nehezen, majd kihúzta kezét a nőéből, és karjait összefonta maga előtt.

-          Ah, értem – nézett rá mindent értőn a nő. – És mondd csak miért akartad annyira tudni?

-          Hogy? Hát azért, mert Potterék állandóan csak… mert Potter sosem… mert annak az átkozottnak más dolga lenne, mint… mert… én… én nem is tudom – felelte zavartan, a fiú, majd hirtelen felpattant. – Én most megyek. Viszlát!

Vivien csak nézte, ahogy a fiú visszacsörtet a gyengélkedő ajtajához, és már épp ki is lépett rajta, mikor utána szólt.

-          Draco?

-          Igen? – szólt vissza feszülten a mardekáros.

-          Ha esetleg volna kedved valamikor beszélgetni, gyere nyugodtan, én szívesen látlak.

Draco zavart arccal állt kezében a kilincset szorongatva. Szeretett volna válaszolni, talán maradni is, de aztán e helyett mégis egy aprót biccentett csupán hátrafelé, majd elrohant.

A nap vontatott feszültséggel telt el. Vivien, dolga nem lévén, azzal töltötte az idejét, hogy a javasasszony irodájában lévő könyveket, újságokat olvasgatta. Percival sem volt épp sehová hivatalos aznap, így hogy legyen mivel elütniük az unalmas órákat az életéről szóló mesékkel szórakoztatta Vivient. A nő általában élvezettel hallgatta az idős portré történeteit, Percival is örömét lelte a kitűnő hallgatóságban. Ám a hajnalban érzett nyugtalanság csak egyre erősödött a nap vége felé, nem hagyva nyugalmat sem a gyógyítónak, sem Viviennek, így ahogy a nap lassan lefelé hanyatlott már csak szótlanul várták, hogy történjen végre valami.

A Dracoval történő találkozás csak még jobban nyugtalanította Vivient. Harryék beszámolói alapján sok mindent tudott már a mardekáros társaságról, különösen az ifjú Malfoyról. Az első és legfontosabb, amit megállapíthatott, hogy ha van emberi lény, akit legalább annyira utál Harry, mint Pitont, az bizony Draco. Persze ezer és egy oka volt ennek, amit Harry - egy különösen ingerült pillanatában – nem volt rest megosztani Viviennel, a nő mégis úgy érezte, hogy a fiú bizonyos dolgokat elhallgat előle. Most azonban, hogy személyesen is találkozott a kérdéses „ellenséggel”, biztosra vette, hogy a háttérben valami szörnyű dolog lappang, amit sem Harry, sem Draco, sem az igazgató nem mondott el neki. Végül is arra a következtetésre jutott, hogy Harry azért nem mondd semmit, mert az ügy összefüggésben áll azokkal a dolgokkal, amelyekkel kapcsolatban, ébredése napján Dumbledore türelemre intette.

Ezzel egészen aznapig nem is volt probléma. Vivien megértette és tiszteletben tartotta az igazgató kérését, és nem faggatózott. De Draco Malfoy felbukkanása a gyengélkedőn egyszerűen nem hagyta nyugodni. A fiú, aki Harry és barátai szerint, az önteltség, rosszindulat, bunkóság és fennhéjázás élő mintája volt, közel sem hasonlított arra a gyerekre, aki szorongva ácsorgott a kórterem közepén néhány órával korábban.

 – Az a fiú rettenetesen fél valamitől…

Elgondolkozva kelt fel az asztaltól, ahol addig üldögélt, és lassú léptekkel fel-alá kezdett járkálni a szobában.

***

-          Komolyan mondom, Bimba órái egyre jobbak – közölte elégedetten Ron, miközben táskáját egyik térdén egyensúlyozva, menet közben próbált kibányászni egy, még az óra elején megkezdett csokit. Hermione – figyelve barátja ügyködését – az égnek emelte szemeit, és rosszallóan rázta meg a fejét.

-          Persze „úgy” nagyon élvezetesek az órák, ha éppen csak annyi a dolgod, hogy pár magot beleszórj egy tartályba, miközben „MI” – bökött fejével az elmélázva baktató Harry felé – az ujjaink kockáztatásával küzdünk egy kardfogú virággal – hadarta el egy szuszra, majd megerősítést keresvén ismét Harryre pillantott.

Amaz azonban „hogy hogy nem”, nem vett észre a felé lövellő szúrós tekintetet. Finoman szólva, semmi kedve nem volt egy újabb vitába keveredni barátaival. Végül Hermione csak bosszúsan fújt egyet, és Harryt hanyagolva, ismét Ron felé fordult, hátha az már sikeresen megemésztette a csokiját, és így hajlandó lesz végre egy normális beszélgetésre. Csodák csodájára Ron valóban nagy érdeklődéssel fordult a lány felé, miközben lenyelte a létfontosságú tápanyag utolsó falatkáit, de Hermione nem kis csalódottságára, tekintete azonnal tovább is vándorolt a válla fölött, és erősen kezdett szuggerálni egy pár méterre lévő bokorcsoportot.

-          Mi az már? - kérdezte Hermione, és most már ő is az említett bozótos felé kezdett tekintgetni.

-          Malfoy – hangozott fel a tömör, de igencsak undorral teli felelet, mire már Harry is felkapta a fejét. – Az előbb láttam eltűnni a bokor mögött. Az a görény szinte az egész napot ellógta. Már kezdtem reménykedni, hogy valami gusztustalan nyavalya támadta meg, erre tessék, semmi baja - folytatta nagyot horkantva.

-          Akkor inkább menjünk körbe, nem akarok balhét – szólt közbe fintorogva Harry, majd finoman megtolva maga előtt Ront, az ellenkező irányba indulni.

-          Na, mi van, Potter, ennyire beijedtél tőlem? – Lépett ki ekkor az ágak takarásából Draco, és gőgös arccal meredt a megtorpanó griffendéles trióra.

Éppen kapóra jönnek – gondolta magában a szőke mardekáros –, legalább van kinn leeresztenem a gőzt.

-          Állj le, Malfoy – szólt közbe Hermione elejét véve egy esetleges vitának, és két társát karon ragadva ismét elindult. Dracónak azonban esze ágában sem volt ennyiben hagyni a dolgokat.

-          Még mindig nem szoktál le róla, hogy hozzám merj szólni, te koszos kis sárvérű szuka?

Hermione érezte, ahogy a két kar erőteljes rántással kiszakad kezeiből, de még felocsúdni sem volt ideje, mikor Harry első átka süvítve röpült Malfoy felé.

-          Protego – kiáltotta Draco, és még épp időben felhúzott pajzsbűbája eltérítette a griffendéles támadását.

-          Hogy merészelsz, így beszélni Hermionéval, te féreg? – köpte dühösen a szavakat Ron, és ő is megindult a mardekáros felé, de az gyorsabb volt nála így Ron egy pillanat múlva már a földön feküdt összebilincselt bokával.

-          Állj! – sikoltotta Hermione. – Azonnal hagyjátok abba, megőrültetek?

-          Állj félre, Hermione – szólt most Harry, és bal karjával félretolta a lányt. -  Szánlak téged Malfoy, amiért ilyen korcs vált belőled. Sajnáltalak azok után, ami tavaly nyáron történt, és örültem, hogy Dumbledore annak ellenére, hogy megpróbáltad megölni őt, hagyta, hogy továbbra is a Roxfortban maradj. De mostanra be kell látnom, hogy nem érdemelted meg még a szánalmamat sem! Ugyan az a fennhéjázó, ocsmány patkány vagy, akinek mindig is tartottalak.

Hallva Harry kegyetlen szavait, Draco arca szinte holtsápadtra vált. Érezte, hogy oly régóta szorító dühe és haragja pillanatokon belül robbanni fog, és csöppet sem bánta, hogy ez az arrogáns mitugrász az, akin végre kitöltheti a bosszúvágyát. Cselekvésre azonban már nem maradt ideje, mert hirtelen gyors léptek és ideges beszélgetés hangjai értek el hozzájuk. Egy pillanatig dermedten álltak, aztán az ismerős recsegő, majd az arra válaszul érkező mély fagyos hang rádöbbentette őket, hogy a két közeledő alak minden bizonnyal Alastor Mordon és Piton professzor.

-          Nem láthatják ezt meg – suttogta feszülten Hermione, és gyorsan felrángatta a földről Ront, feloldva Draco átkát -, ha rájönnek, hogy kis híján ölre mentetek óriási balhé lesz. - Azzal Dracóval, mit sem törődve berángatta a megdöbbent Harryt és Ront a bokor mögé.

Draco sem tétovázott sokáig, és bevetette magát a bozótosba pár méterre Harryéktől. Jobbnak látta, ha ő sem kerül az auror szeme elé, különösen mert tudta, hogy Grangernek ezúttal nagyon is igaza van. Annak idején, mikor meghozták a döntést további sorsa felől, Rémszem volt ez egyik legállhatatosabb azok közül, akik inkább az Azkabanba záratták volna őt, nem hogy visszaengedték volna az iskolába. Ha most megtudná, hogy tulajdonképpen minden ok nélkül nekitámadt a „kis túlélőnek”, nem lenne az a hatalom, ami megmentené.

-          Ezt nem gondolhatod komolyan, Piton – vágta oda a másiknak Rémszem, épp mikor elérték a gyerekeket rejtő cserjést.

-          Pedig nagyon is komolyan beszéltem, Alastor, és örömmel venném, ha végre nem az lenne a kedvenc hobbyja, hogy engem gyanúsítgat. Van épp elég gondunk.

-          Gondunk, amit alkalmasint, te okoztál! – Nézett mérgesen az öreg auror Pitonra, majd hirtelen megtorpanva megragadta a karját, és maga felé rántotta a tanárt. – Figyelmeztettelek, Piton, ha csak egyetlen gyanús, félreérthető mozdulatot is teszel, én esküszöm, végzek veled. Dumbledore bízik benned. És mi tagadás, az utóbbi időben valóban igen jól teljesítettél, de ez a mostani ügy, Piton… - folytatta volna az auror, de Perselus közbevágott.

-          Azt hiszi, repesek az örömtől? Hogy én ezt akartam? Több százak halálát? – Tépte ki a karját Mordon szorításából a bájitalmester, és mérhetetlen undorral nézett végig a mellette állón. – El tudom képzelni, mennyire könnyű Önnek, mindenért engem hibáztatni, de fogja már fel, hogy ma hajnalig én sem tudtam, mire készülnek! – sziszegte Mordon képébe egészen közelről, mire az mérgesen felhorkantott, de Piton nem hagyta szóhoz jutni.  

-          Ha elfogadja, ha nem, ezen a borzalmon túl kell esnünk. Amint tudok, maguk után megyek, de most menjünk, az isten verje meg, mert egyéb dolgom is van!

-          Például? – kérdezett vissza Rémszem, de már határozottan higgadtabban.

Piton először csak mereven nézett társára, majd minden korábbi megvetését félretéve szólalt meg ismét, s Mordon, nem kis döbbenetére enyhe kétségbeesést vélt megvillanni a professzor szemében.

-          Narcissa Malfoy is a támadók között volt – mondta komoran Piton. – Falvertonék különítménye talált rá a romok között.

Draco ereiben egy pillanat alatt meghűlt a vér, és úgy érezte soha többé nem lesz képes levegőt venni. Teste magától indult előre; remegve lépett ki az ágak mögül, nem törődve vele ki látja meg. Csak hallani akarta, egészén közelről. Látni, ahogy a beszélő ajkai megformázzák a szavakat. Azokat az iszonyú, lehetetlen szavakat. Tudni akarta. Tudnia kellett. Az anyja, az ő anyja…

-          Ráomlott egy fal. Szörnyethalt. Valahogy… - akadt meg egy leheletnyi időre a bájitalmester hangja. - Valahogy meg kell, mondjam a fiának.

Oh Bonny Portmore, you shine where you stand
And the more I think on you the more I think long
If I had you now as I had once before
All the Lords in Old England would not purchase Portmore.

Oh Bonny Portmore I am sorry to see
Such a woeful destruction of your ornament tree
For it stood on your shore for many's the long day
Till the long boats of Antrim came to float it away.

All the birds in the forest they bitterly weep
Saying, "Where will we shelter or where will we sleep?"
For the oak and the ash they are all cutten down
And the walls of Bonny Portmore are all down to the ground.

Oh Bonny Portmore, you shine where you stand
And the more I think on you the more I think long
If I had you now as I had once before
All the Lords in Old England would not purchase Portmore.