6. fejezet

Zöldtea és csipkebogyó

Neville arca, ha lehet még jobban elsápadt. Fejét félig lehajtva, óvatosan fordult hátra, mintha attól tartana, hogy ha túl feltűnően mozdul, a mögötte tornyosuló fekete alak hirtelen lecsap rá, és egyszerűen felfalja.

A férfi arckifejezésből ítélve, félelme nem is volt teljesen alaptalan.

Vivien önkéntelenül húzódott hátra ültében, elbújva az időközben székükre visszaereszkedő ikrek, és Ron háta mögött. Így elrejtőzve legalább könnyebben tudta megfigyelni, a többiek reakcióját.

Harry határozottan bosszúsnak tűnt. Amint a férfi megjelent a fiú egyszerre bezárkózott, és mogorva arckifejezéssel meredt maga elé, gondosan kerülve a többiek, és különösen Piton professzor pillantását. Nyilvánvaló volt, hogy komoly ellentét feszül kettejük között.

A többiek nagyjából ugyan azt a reakciót mutatták. Határozottan pánikba estek.

- Mégis mit képzelnek maguk? – szólt dermesztően fagyos hangján a professzor. – Hogy veszik a bátorságot, hogy figyelmen kívül hagyják, az iskola házirendjét, egy nyilvánvalóan fokozott körültekintést igénylő környezetben? Abban a hitben voltam, hogy legalább annyit sikerült az elmúlt hat év alatt a fejükbe vernem, hogy a bájitallabor közelében, létfontosságú az elővigyázatosság!

- Nem voltunk a labor területén. Rég kinn voltunk a folyosón, mikor… - vágott közbe dacosan Harry, de a tanár, Vivient is megrémítő hirtelenséggel fojtotta belé a szót.

- Azt hittem, elégszer volt szerencséje illetéktelenül behatolni a bájitalraktáramba, hogy tisztában legyen vele, merre található, Potter. Annyira pedig még maga sem lehet ostoba, hogy fel ne fogja: Az a terület legalább olyan veszélyeztetett, mint a maga üstjének 10 méteres körzetén belül, mikor épp megkísérel szánalmas képességeivel kérkedni az órámon! – az utolsó mondatot szinte már ordította, és addig tökéletesen nyugodtnak ható arcán most már szinte lángolt a gyűlölet. – De magának teljesen mindegy, hogy esetleg a felelőtlen és ostoba viselkedésével másokat is veszélybe sodorhat, igaz? Hogy is várhatnánk el egy akkora hőstől, mint maga, olyan felesleges időpazarlást, mint hogy tekintettel legyen a társai testi épségére?!

- Perselus - hangzott fel az igazgató nyugodt, komoly hangja. Piton meglepetten kapta fejét az addig Dumbledore-t rejtő sarok fel. A meglepettség csak egy pillanatig villant át az arcán, majd ugyan olyan hirtelenséggel, ahogy az imént elöntötte a düh, újra felöltötte fagyos álarcát.

- Igazgató Úr, merem remélni, hogy nem óhajtja kihúzni Pottert és a barátait, ebből az ügyből. A felelőtlenségükkel…

- Nyugalom, Perselus – intette csendre tanárát az igazgató. – Eszem ágában sem volt kimenteni Harryéket. Hibát követtek el, ezzel nyilvánvalóan Ők is ugyan úgy tisztában vannak, és vállalni fogják érte a következményeket – mondta, és közben jelentőségteljesen a morgolódó Harryre nézett.

- Ebben a kérdésben nem biztos, hogy egyet tudok érteni Önnel, professzor. Nos, akkor Potter, ami a büntetésüket illeti… – folytatta volna Piton, egy rosszindulatú, elégedett mosollyal az arcán, azonban az igazgató még nem fejezte be mondandóját.

- Csupán arra akartam felhívni a figyelmed - nézett megrovó tekintettel a professzorra Dumbledore – hogy jelenleg a gyengélkedőn vagyunk, ahol is előfordulhat, hogy az ordítozásoddal, megzavarod a betegek nyugalmát.

Hogy a diákjai előtt utasította rendre az igazgató, mérhetetlenül sértette Pitont; arcizmai hirtelen megfeszültek, és szemmel láthatólag nagy erőfeszítésébe került, hogy ne mutassa ki, mennyire sérti az önbecsülését, az a pár szigorú szó.

- Elnézést, uram - szűrte fogai közt a szavakat, a férfi, majd a szemében még nagyobb megvetéssel ismét a gyerekekhez fordult. - Potter, Weasley, Granger holnap délután négykor jelentkeznek nálam, hogy megkapják a büntetésüket, a következő két hétre. Ezen felül, fejenként 15 pontot vonok le a házuktól.

Az általános felmordulás, a bejelentését követően nem igazán érdekelte a professzort, ha csak annyiban nem, hogy újra megjelent szája szegletében az az utálatosan gúnyos mosoly.

- Amennyiben nem szeretné, hogy tovább csökkentsem a házuk amúgy is csekélyke pontjait, inkább ne mondja ki, Potter – szólt oda áradó szarkazmussal a fiúhoz, aki erre mérgesen becsukta, valóban szólásra nyíló száját, és csak a szemeiből áradó dühvel ordította a tanár képébe a véleményét.

- Ami pedig magát illeti, Longbottom, ha már ennyire szereti a barátaival tölteni az idejét, nyugodt szívvel csatlakozhat hozzájuk holnap a büntetőmunkán. Az Ön számára, már úgy is rég tartogatok, egy kis különlegességet – tette hozzá, és látható élvezettel fixírozta, az immáron enyhén reszkető fiút. - És mielőtt elfelejtem, 10 pont a házától, amiért ellenszegült egy tanárának, és nem teljesítette az Önnek adott utasítást – adta meg a kegyelemdöfést. - A holnapi viszont látásra. Igazgató Úr - biccentett a felettese felé, és távozni készült.

- Velem nem is óhajt szót váltani, Piton professzor?

A fiatal nő előredőlt a párnán, előbújva az addig biztonságot jelentő takarásból, és kedvesen rámosolygott a hirtelen megtorpanó tanár hátára.

Tekintetét egyenesen a férfire szegezte, de szeme sarkából látta, hogy a gyerekek aggódva pillantanak össze.

Pitont nagyon meglepte, hogy a nő megszólította. Természetesen nem kerülte el a figyelmét a jelenléte, nehezen is ment volna, mivel az a csomó idióta úgy ülte körbe, mint egy rakás kéjsóvár udvaronc, a friss húst a háremben. Na, jó, talán Granger és a Weasley lány nem. De a többi… na, jó talán Dumbledore sem, habár ki tudhatja… Merlin szerelmére térj már magadhoz - szidta össze magát gondolatban, majd enyhén felvonva jobb szemöldökét, végre méltóztatott a nő felé fordulni.

Aztán csak bámult rá.

Egyetlen árva szó nélkül.

Mintha nem értené, hogy az miért nem beszél.

Mintha nem is őt szólították volna meg, hanem egyenesen ő tett volna fel kérdést, és most egyre türelmetlenebbül várná a választ.

Dumbledore mindeközben mélyet sóhajtva konstatálta, hogy bizonyos dolgok sohasem változnak. Legalábbis Perselus sajátos hozzáállása az őt megillető tisztelet „kivívásáról”, biztosan nem. Kezdi már… - gondolta az igazgató, szemét az égnek emelve.  – Reméljük a kisasszony nem túl érzékeny típus. 

Viviennek határozottan az a benyomása támadt, hogy a férfi, arra vár, hogy ő szólaljon meg előbb. Habár az alapvető udvariassági formulák egészen mást diktáltak volna, a varázslót szemmel láthatólag, ez a tény csöppet sem izgatta. Most mire fel ez a nagy hallgatás? Ez kezd nagyon kínos lenni… - gondolta Vivien fürkésző, kék szemeit a sötét szempárra függesztetve. Lassan, de biztosan kezdett az, az érzése lenni, hogy a mágus kifejezetten arra játszik, hogy zavarba hozza őt, amiért meg merte szólítani.  -… csak úgy, a miheztartás végett. Hogy tudjam, hol a helyem. Igaz, Piton professzor? Ennyire a szívére vette volna az igazgató rendreutasítását? Valahogy kétlem. 

Vivien mosolya még szélesebb lett, majd csak „a miheztartás végett”, ő is felvonta jobb szemöldökét, és továbbra is kérdőn bámulta a tanárt.

A néma párbaj külső szemlélői lélegzetvisszafojtva várták a fejleményeket, hol Vivien mosolygó, hol a professzor rezzenéstelen, merev arcára pillantva.

Már csak az elgördülő ördögszekér, és a harangkongás hiányzik – jutott Viv eszébe valamelyik idétlen spagetti western, amit nemrég látott, és kis híján elnevette magát a helyzet abszurditásán. Végül mégis megállta, hogy nevetésben törjön ki, és kitartása meg is hozta a várt eredményt.

- Hmm… - köszörülte meg a torkát Piton, akit roppantul kezdett feszélyezni ez a fajta, szokatlan ellenszegülés. Ez a nő szórakozik vele, ezt biztosra vette. - Nyílván nem tetszett neki, ahogy a kis rajongóival bántam – gondolta, és elfojtott magában egy gúnyos kacajt.

- Nos… örömmel látom, hogy már jobban van – mondta végül az öröm legkisebb jele nélkül, olyan maró gúnytól csöpögve, hogy szavai szinte lyukat égettek a padlón.

Vivien szemében azonban győzelemittas villanás futott át, de olyan hirtelen, hogy azt az érintett másik félen kívül senki nem vette észre, és még Ő sem volt biztos benne, hogy valóban látta. A fiatal nő csak tovább mosolygott töretlenül. Sőt, ahogy szemei egy pillanatra ismét felcsillantak, egészen úgy tűnt, mintha tetszett volna neki Piton gúnyolódó stílusa.

- Valóban? Hát ez roppantul kedves Öntől – mondta a nő, lágyan-kellemes hangon, majd tekintetét el sem szakítva az ébenfekete szempártól, még előrébb csusszant az ágyon, egészen közel kerülve a férfihez, és kézfogásra nyújtotta a kezét. A bájitalmester ezt már végképp nem tudta mire vélni. Vagy a nő ennyire ostoba, vagy Ő nem a régi már. De valahogy mindkettőben erősen kételkedett. A biztonság kedvéért vetett egy pillantást Potter haragtól vörösödő fejére, így meggyőződhetett róla, hogy előző megjegyzése félreérthetetlen volt.

- A nevem Vivien Stonewall, és roppantul örülök, hogy megismerhetem Önt, Piton professzor.

Olyan különös hangsúllyal ejtette ki az utolsó két szót, mintha csak finoman, lágyan ízlelgetné a férfi nevét, mint valami eladdig ismeretlen ínyencséget.

Ez persze a férfi figyelmét sem kerülte el, így egyre feltűnőbb aggállyal kezdte figyelni a nő arcát.

-          Igazán? – kérdezte egy szkeptikus pillantást vetve Vivienre, aki erre szinte már bántóan édes kacajt hallatott.

-          Az már mindenesetre ennyiből is kiderült a számomra, hogy Ön igazán különleges tanár lehet. Így azt hiszem, őszintén mondhatom, igazán, professzor. Remélhetem, hogy lesz alkalmam közelebbről is megismerni? – kérdezte aztán a nő, még mindig negédesen mosolyogva, az őt egyre gyanakvóbban méregető varázslóra.  

Ez a nő most tényleg flörtöl velem? – Valóban, egy pillanatig ez is átfutott Piton agyán. Aztán, ahogy összehúzott szemöldökkel, még jobban megnézte magának az őt csillogó szemekkel bámuló nőt… rájött. És kegyetlenül átkozta magát érte, hogy csak aztán jött rá. Mégiscsak öregszik.

Beletelt pár másodpercbe, mire ráeszmélt, hogy a nő, alattomos és álnok módon nem hogy, nem flörtölt vele, hanem pont azt akarta, hogy zavarba jöjjön. Nem is. Pontosan azt akarta, hogy egyenesen a diákjai előtt jöjjön zavarba Ő, akivel a diákok sosem mertek szórakozni, akit mindenki tisztelt, vagy legalábbis félt. Ő, aki nyilvánvalóan mindig és minden helyzetben tudta, hogy mit és hogyan kell tennie, kerüljön megalázó helyzetbe, mert egy ismeretlen nőszemély a diákjai, és a főnöke orra előtt kezd el vele flörtölgetni!

Mindennek a tetejében Potterék szeme láttára! Sőt egyenesen Potterék miatt! Nyilvánvaló, hogy a velük való kis incidenst akarja ilyen módon megtorolni, ez a…

És mindezt ráadásul, olyan jól csinálta, hogy Ő, marha majdnem bele is sétált a gondosan felállított csapdába. Ki akar hozni a sodromból, de nem fog neki sikerülni.

Szemében hirtelen furcsa fény villant, majd olyat tett, amit senki nem feltételezett volna, legkevésbé Vivien.

Harry azt hitte, rosszul lát. És hall. Aztán újra. Látta amint Piton, közelebb lép az ágyhoz, és mosolyogva, gyengéden megfogja Vivien kezét, majd a maga mélyzengésű hangján megszólal, úgy ahogy még sosem hallotta azelőtt.

-          Igazán örvendek, Miss. Stonewall – mondta, és szelíd csókot lehelt a nő kezére. - Én Perselus Piton vagyok, bár ezt már valószínűleg elárulták kegyednek - sandított az egyre aggodalmasabb arcot vágó igazgató felé, miközben lágyan végigsimítva a nő kézfején elengedte azt. - Bocsásson meg, kérem, ha kissé durvának tűntem az imént, de tudja, ha az ember gyermekek közt tölti az idejét, bizony néha hajlamos másokkal is oly bizalmatlanul bánni, mint a rosszcsont nebulókkal – mondta háta mögött összefont kézzel, és somolyogva egyenesedett fel a fiatal nő és ledöbbent látogatói előtt. - Tudom, a modortalanság mekkora vétek, különösen egy olyan hölggyel szemben, mint Ön. Remélhetem, hogy megbocsát? – hangja szinte már-már esdeklően udvarias volt, és tekintetéből valóban, őszinte megbánás sugárzott.

Vivien néhány pillanatig elgondolkozva meredt a férfira. Beharapta alsó ajkát, parányit összehúzta jég-kék szemeit, aztán egy halk ciccentéssel enyhén hátradőlt, és kezével hátul megtámasztva magát ismét a fölé tornyosuló férfira nézett.

-          Komolyan mondom, már majdnem elhittem – mondta végül gúnyos mosollyal a szája szegletében. – De ezzel a gügyögéssel teljesen elrontotta.

Piton mosolya erre undorodó fintorba torzult. Szemeit az égnek emelte, és előre vonta karjait, hogy a jól ismert fenyegető stílusban összefonhassa mellkasa előtt.

-          Na, ne mondja. A maga kis nevetséges mutatványát minek nevezné? Mondja, komolyan azt hitte, hogy beveszem? – kérdezte a nőtől mérhetetlen önelégültséggel. Vivien a szemét forgatta a férfi eltúlzott gesztikulációján, majd Piton korábbi stílusát utánozva felelt.

-          Őszintén sajnálom, Piton professzor, hogy annyira ritkán fordul elő önnel az ilyesmi, hogy ha netán mégis hasonlót tapasztalna, rögtön biztosra veszi, hogy csak átverés.

Különben is, hogy mondhat ilyet? Komolyan azt hitte, hogy nem vettem észre, hogy az imént mennyire elbizonytalanodott? Ugyan ne vegye a szívére, általános gyengesége ez a férfiaknak; valahányszor meglátnak, egy nőt egy pillanatra elfelejtenek gondolkozni, legalábbis az agyukkal - tette hozzá kedves hangon a nő.

Piton erre mélyen beszívta a levegőt, és Vivien egy percre azt hitte mindjárt üvölteni fog. Ehelyett azonban – mindenkit meglepve - normál hangszínen, de pokoli szarkazmussal szólalt meg ismét.

-          Férfiúi gyengeség?  - felelte nevetve a tanár. – Hát persze ez normális esetben lehet, hogy így is lenne, de ezúttal – attól tartok - ki kell, ábrándítsam, kisasszony – mondta, és már épp folytatni látszott előző gondolat menetét, de aztán mégsem kezdett bele a magyarázatba.

Olyan arcot vágott, mintha azt mérlegelné épp kétkedve, hogy ildomos-e ezt megosztania a nővel egyáltalán. Vivien gyanakvó fintorral nézett fel rá, majd mikor látta, hogy másképp úgysem csalja elő azt a nagyon ütős kis választ, rákérdezett.

-          És pedig, ó professzor? Mivel? Ne tartsa magában, látom, mennyire szeretné elmondani. – Jaj, ne… Perselus, kérlek… - fohászkodott magában Dumbledore, és nagyon remélte, hogy az egyébként általa igen nagyra becsült bájitalmester nem fog valami megbocsájthatatlant mondani.

-          Nos, ha már ennyire kis erőszakos…

-          Cöh…

-          …elmondom – felelte ördögi vigyorral a férfi. -  Az elbizonytalanodás, amit láthatott esetleg az lehetett, amikor azt próbáltam eldönteni, hogy a tonnányi csokoládé mögött, ami kiskegyed ágyát borítja, most valóban egy nő rejlik-e… - szakította félbe a mondatot, miközben egészen közel hajolt a nőhöz, majd halkan, olyan halkan, hogy csak ő hallhassa, mit is mond, suttogva tette hozzá - vagy egy jól álcázott bálna.

Pitont - látva az e szavak hallatán a nő arcát elöntő mélységes haragot, és nem utolsó sorban a Weasleyket is megszégyenítő pírt -, még az sem tudta kizökkenteni az őt elárasztó elégedettség felemelő érzéséből, hogy érezte, az igazgatónak lesz még egy-két szava hozzá, ha egyszer kijutnak innen.

-          Na, igen, nyilván tanácsosabb lett volna fokhagymával teleszórni az ágyam, de sajnos azt senki sem említett, hogy Dracula gróf is az iskolában garázdálkodik - vetette oda, csöppet sem halkan, sértettségtől pirosló arccal a még mindig öntelten mosolygó tanárnak.

-          Mi van? – jött a megdöbbent kérdés, csakhogy korántsem a bájitaltan tanár szájából.

A fejezet második fele.