Piton először csak meglepett, majd szinte azonnal újra haragvó arccal a közbeszóló felé vetette - egy vadászat közben megzavart oroszlánt is megszégyenítő - vérszomjas tekintetét. Vivien is a kérdező felé fordult, aki nem volt más, mint a döbbenten pislogó Harry.

-          Mi van, Potter maga tényleg ennyire hülye? – sziszegte Piton. Elégedettsége úgy eresztett le, mint egy száz lyukból „vérző” luftballon, ahogy észrevette az eladdig teljesen figyelmen kívül hagyott nézőközönségét, és lassan ismét felrobbanni készült a haragtól.

-          Perselus, most már aztán tényleg elég legyen – kísérelte meg lezárni a vitát Dumbledore, rosszul próbálva leplezni, hogy eddig mennyire jól szórakozott a két Oscar gyanús alakításon.

-          Minden tiszteletem az öné, Igazgató Úr, de akkor miért nem szólt közbe, mikor ez a kis mugli nőcske elkezdett itt játszadozni velem?!

-          Ó, hát honnan gondoltam volna, hogy azt teszi? – kérdezte az igazgató ártatlanul pislogva a döbbenetében csak hápogni tudó mágusra.  És inkább nem tette hozzá, hogy neki nagyon is úgy rémlik, nem a nő volt az, aki játszadozni kezdett.

Az események gyors egymásutánja mindenkit összezavart; az ikrek értetlenül pillantottak össze Ronnal és Ginnyvel, Neville finoman odébb csusszant, hogy minél közelebb kerüljön a kijárathoz, Hermione pedig igyekezett olyan kicsire zsugorodni amennyire csak tudott. Tartott tőle ugyanis, hogy a közvetlenül mellette tomboló Piton nevű hurrikán előbb utóbb megragad valamit mérgében, és az véletlenül az ő nyaka lesz.

-          Elnézést, de most tényleg, mi van? – kérdezte ismételten Harry, leküzdve azt az olthatatlan vágyát, hogy behúzzon egyet utált tanárának.

-          Ez valóban egy igen jó kérdés, Harry.

Újabb váratlan hang, váratlan irányból. Vivien, aki már-már nem tudta eldönteni, hogy nevessen, vagy sírjon az egész képtelen helyzeten, a többiekhez hasonlóan a bejárat felé fordult. Az ajtóban egy toldozott-foltozott talárban, kedves arcú férfi állt. Rövid barna hajának egyenes vonalát ősz szálak törték meg, meleg barna szemeit pedig a már nem is olyan kis társaságra függesztette.

-          Remus – kiáltott fel megkönnyebbülten Hermione – gyere, ülj le közénk -, és gyorsan elmenekült a székéről Harry és Ginny háta mögé, hogy helyet adjon, az újonnan érkezettnek.

Remus bizalmatlanul indult meg a csapat irányába.

-          A folyosón ide jövet üvöltözést hallottam – mutatott mentében a kijárat felé. – Mindenki egyben van?

-          Pont te hiányoztál csak ide – dörmögte az orra alatt Piton, és igyekezett úgy tenni, mintha nem is látná, hogy Lupin pont mellé ereszkedik le, Hermione árván maradt székére. Sajnálatára azonban a volt SVK tanár sem volt egészen süket.

-          Úgy örülök, mikor így örülsz nekem, Perselus – mondta nyájasan mosolyogva volt kollégájára, majd mikor az feleletként csak bosszúsan fújt egyet inkább az ágyon kucorgó nő felé fordult. – Látom, sokkal jobban van, kisasszony. Sőt, ha már Perselusszal is összeengedik, akkor a lehető legjobban. Remus Lupin vagyok – mondta visszafogott mosollyal, és barátságosan megszorította a nő felé nyújtott kezét.

-          Vivien Stonewall – felelte a fiatal nő ki tudja hányadszor aznap, és a mély ráncokkal barázdált, fiatal szemekbe nézett.

Ahogy beszélgetni kezdtek Piton el akart menni. Feladni az értelmetlen vitát, ezzel az idegesítő, szemtelen nőcskével, és sokkal fontosabb dolgokkal foglalkozni. De az a tény, hogy a kisasszony mennyire kedvesen fogadta azt a félállatot, holott úgy néz ki megint mintha most szabadult volna valamelyik nyomornegyedből, és közben Róla és az aprócska kis vitájukról nyilvánvalóan teljesen megfeledkezett, hihetetlenül felháborította. Na persze, megjelenik ez a korcs, és az hogy engem sérteget már nem is érdekes.

-          Talán Ön is itt tanít az iskolában? – kérdezte kedvesen mosolyogva Vivien.

-          Valamikor valóban így volt, de tudja bizonyos körülmények arra kényszerítettek, hogy feladjam a tanári hivatást – felelte egy fanyar mosollyal Remus.

-          Ó pedig, ha Önre néz az ember, rögtön azt gondolná, hogy született tanító – mondta együtt érzően Vivien, s közben sunyi pillantást vetett a még mindig ácsorgó Pitonra. Mikor azonban látta, hogy a férfi szemlátomást nem hallotta meg, a neki szóló finom célzást, inkább ismét Remushoz fordult. Majd később folytatjuk. Kár lenne ennyiben hagyni egy ilyen „érdekes” kis beszélgetést. Még hogy bálna… - gondolta, közben pedig igyekezett odafigyelni rá, mit is mesél épp Lupin. - Különös egy ember. Vajon miért ilyen fagyos? És miért némult meg csak, mert Remus megjelent? Talán csak a gyerekek miatt – tűnődött magában, és közben helyeslően bólogatni kezdett valamire, amit új ismerőse épp magyarázott. – De azért még nem kellene így… megsértődni? – nézett ismét egy pillanatra a férfi borús arcára, és amit ott látott csak megerősítette ebbéli hitében. - Most komolyan megsértődött, mert nem voltam annyira faragatlan, hogy ne kezdjek beszélgetni Remusszal, az Ő sértett egója miatt? Különben is, az előbb ő titulált engem bálnának. Hogy meri… hisz eddig az volt a gondja, hogy… áh… ez nevetséges. Még a fejem is belefájdul. Ma még azt hiszem, nem megy a gondolkodás.

-          Tessék? - tért vissza hirtelen a valóságba, miután Remus másodszor szólította a nevén. - Jaj, ne haragudj, csak egy kicsit el vagyok kábulva még, azt hiszem – mondta nevetve, és engesztelőn a férfi karjára tette a kezét.

Perselus valóban nem hallotta a nő szavait. Ahogy azt sem vette észre, hogy hiába beszélget Remusszal, felé is gyakran pillant. Túlságosan is lefoglalta annak puszta látványa, ahogy Lupin, oly könnyedén barátkozik össze a nővel. Egyik pillanatról a másikra, már tegeződtek is, majd látta, ahogy a nő finom, fehér keze lágyan simítja végig, a másik férfi karját. A sértett düh olyan hirtelen öntötte el, hogy eszébe sem jutott az, hogy ő sem volt épp kedves a nővel, és a legkevésbé sem olyan, mint Lupin volt már az első pillanattól. Vivien ekkor vidáman felnevetett, arcán már nyoma sem volt a korábbi sértettségnek, és ez csak tovább szította Piton mérgét. Megaláz és még annyira sem számít az egész, hogy emlékezzen rá 3 perccel később. Na persze Lupin, meg az a mézesmázos modora rögtön lenyűgözi. Annyira tehát mégsem érdekelte Potterék „bánata” – horkantott fel magában, de továbbra sem mozdult, csak bámulta őket, ahogy önfeledten beszélgetnek, és tudomást sem vesznek a jelenlétéről.

-          Valami gond van, Perselus? – kérdezte Remus, mire a férfi nagy nehezen újra visszatért gondolatai mélyérő. Válaszolni azonban nem maradt ideje.

Vivien fejfájása egyre erősödött, és ezt jobbára a professzor, bosszantó viselkedésének tudta be. Vagy inkább annak, hogy minél tovább gondolkozik annak képtelenségén, annál jobban összezavarodik. Lassan úgy érezte kezdi elveszteni a kontrollt, és megfullad a sok fojtogató, kavargó, szédítő gondolat foszlánytól.  

-          Ó, a professzornak valószínűleg csak az a gondja, hogy egy pár percig nem az Ő sirámaival voltunk elfoglalva – szólt közbe kissé türelmetlenül Vivien, mikor egy kicsit magára talált, és kihívóan nézett Pitonra. A várt reakció azonban ezúttal elmaradt.

Piton úgy rándult össze a nő lenéző szavaira, mintha gyomron vágták volna, s az ütés nyomán a dühe apránként elpárolgott a testéből, hogy átadja helyét valami másnak. A megalázottság érzése úgy áradt szét a testében, mint a legerősebb méreg, egyetlen ép szövetet sem hagyva maga után. Legszívesebben azonnal elhagyta volna a gyengélkedőt, de merev büszkesége nem hagyta annyiban és követelte, hogy válaszoljon.

-          A sirámaimmal… - sziszegte Piton. – Szóval, Ön szerint az a tény, hogy megpróbált megsérteni, és megalázni a saját tanítványaim és a munkaadóm előtt, holmi puszta hisztéria?

Abban a pillanatban, ahogy Vivien tekintete összekapcsolódott a tompa sértettségtől kongó fekete szempárral, tudta, hogy túl messzire ment. A férfi már csöppet sem volt dühös, és ez sokkal jobban megrémítette a nőt, mintha mérgében rátámadt volna. Érezte, ahogy a varázsló testét elhagyja a korábbi hév, és arca egyre fakóbb lesz, akár egy kísértetét. Tudta, hogy ez mit jelent, ismerte azt a szorító fagyot, ami most szinte megdermesztette a férfi arcát. Nem lett volna szabad… miért nem vettem észre? Hogy nem láttam ezt előbb?

-          Én sajnálom, nem akartam… - próbálta menteni a menthetőt, mikor végre magához tért a dermedt révületből, de a férfi ridegen közbevágott.

-          Semmi baj, Miss. Stonewall – felelte nyugodt hangon a bájitalmester, felvéve a higgadt közönyösség álarcát. – És, ha most megbocsátanak. - Aprót biccentett, sarkon fordult, és sebes léptekkel indult a kijárat felé.

-          Professzor – szólt utána Vivien, bár tudta, hogy semmi értelme. A férfi sóhajtva megállt, és csak fejét fordítva vissza nézett az ágy felé.

-          Mit óhajt még, Miss. Stonewall? – kérdezte.

-          Mondja, meglátogat még?

-          Nem hinném – mondta, majd a gyengélkedő ajtaja döngve bezárult mögötte.

***

-          Csakhogy végre elment.

-          Harry kérlek, türtőztesd magad, igaza volt, oda kellett volna figyelnünk.

-          Jaj, Hermione, kétheti büntetés talán mégiscsak sok nem gondolod?

-          Én viszont úgy vélem – vágta el a trió vitáját Dumbledore, Ronba fojtva a szót -, hogy a betegünknek végre pihennie is kéne egy kicsit.

Vivien még mindig a távozó után bezárult ajtót bámulta, és a körülötte zajló beszélgetésből csak foszlányok jutottak el hozzá.

-          Vivien – szólt Remus, és gyengéden a nő karjára tette a kezét –, jól érzi magát?

Vivien felé fordult, és a lágy barna tekintet egy kicsit enyhített a szorításon, amit a bájitaltan tanár távozása óta érzett.

-          Igen, igen jól vagyok. Csak egy kicsit, azt hiszem elfáradtam – mondta álmatag hangon, miközben visszakecmergett támaszt nyújtó párnájához. Dumbledore aggódó arccal kelt fel székéből, és útjából elhessegetve Ginnyt és Harryt, közelebb lépett a nőhöz, hogy homlokára tehesse a kezét.

-          Attól tartok, hogy ismét felment a láza. Kérek mindenkit, hogy menjen vissza szépen a körletébe. Fred, George kérem, ha már úgy is kifelé mennek, járjanak utána, hogy Madame Pomfrey megérkezett- e már Londonból.

-          Természetesen, professzor – álltak fel az ikrek, s miközben Remus igyekezett kényelembe helyezni Vivient, halkan elköszöntek a többiektől, és elsiettek.

-          Jó éjt, kisasszony. Holnap újra meglátogatjuk, ha szabad.

-          Persze, szívesen látlak titeket, Ron.

-          Ne haragudjon, hogy így kifárasztottuk – mondta Neville is aggódva, és pálcájával – meglepő módon – hibátlanul tisztára varázsolta, a korábban még cukorkapapírokkal teleszórt takarót, míg Hermione a maradék édességet gyűjtötte egy kupacba az éjjeliszekrényre.

-          Aludjon jól, kisasszony – köszönt el Harry, s hogy ő is segíthessen a rendrakásban Ginnyvel ketten eltűntették az odabűvölt székeket, majd visszavonták a tértágító bűbájt az ágy körül.

Dumbledore hálásan mosolygott tanítványaira, majd mikor mindenki elkészült kiterelgette őket a folyosóra. Épp visszalépett volna a kórterembe, mikor hírtelen feltűnt két ezüstszín agár a folyosón, amik a professzor előtt megállva felváltva hol George, hol Fred hangján közölték, hogy a Madame nemrég indult az iskola felé a roxmorts-i állomásról. Az igazgató megköszönte a hírt, s a két patrónus azonnal semmivé foszlott.

-          Vajon melyik lehet a lázcsillapító? – Próbálta Rémus elolvasni az üvegcse feliratát. – Hogy mi… mi ez? Zöldtea és csipkebogyó? – morogta magában a varázsló, és hitetlenkedve vonta fel a szemöldökét. -  Áh, ez reménytelen, a fene se tudja kibogozni Perselus macskakaparását!

-          Hadd lássam közelebbről! – Lépett az éjjeliszekrényhez Dumbledore is. – Négy szem mégiscsak többet lát.

-          Mi az ördög folyik itt?

Madame Pomfrey őrült iramban közeledett Vivien ágya felé, miközben vad pálcasuhintásokkal küldte az addig kezében hordott csomagot az egyik raktárba, majd tépte le magáról a kabátot, sapkát, sálat.

-          Az a két istenátka Weasley kölyök, mit keresett itt? Megmondtam, Igazgató Úr, hogy nem fáraszthatják ki a beteget! – sipítozta már az igazgató előtt hadonászva karjaival a derék javasasszony, teljesen kikelve magából, mikor is egy hirtelen az ágy mellé vetett pillantása rögtön egy ott felejtett csoki papírt szúrt ki. Mikor aztán hatalmasra nyílt szemei az éjjeliszekrény, és az ott gyógyitalok közé vegyült édesség felé fordult egy gyanútlan szemlélő azt hihette, hogy egy igen komolyra sikeredett sóbálványátok találta el a boszorkányt.

-          Édesség, itt, egy… egy szinte a halálból visszaráncigált beteg ágyánál… - a szavakat alig tudta kipréselni magából, a döbbent dühtől bennszakadt levegő miatt.

-          Poppy, kedves, nyugodjon meg, kérem, hiszen csak… - Próbálta nyugtatni Remus a levegő után kapkodó asszonyságot.

-          KIFELÉ!

-          De, Poppy…

-          Azt mondtam, kifelé! Menjenek, mert Merlinre mondom, megátkozom magukat! – kiabált a gyógyító, és szavai komolyságát bizonyítandó rászegezte pálcáját a riadtan pislogó Lupinra.

-          Azt hiszem, jobb volna, ha mennének – suttogta rezignáltan Remus fülébe az igazgató, majd fürgén elindult a kijárat felé, maga után húzva az egykori SVK tanárt.

Madame Pomfrey eztán következetesen kitiltott mindenkit a gyengélkedőről. Tette mindezt olyan indulattal, hogy annak a legelszántabb beteglátogatók sem tudtak ellenállni. Persze Harry, Ron és a többiek többször is megkíséreltek az elkövetkező napok folyamán, bejutni valahogy Vivienhez, de a javasasszony árgus szemekkel figyelte valamennyi bejáratot, olyan hatékonysággal, hogy egyszer az épp arra járőröző Mrs. Norrist is betolakodónak vélte. Szerencsétlen macska úgy repülte át a folyosót a boszorkány (emberekre specializált) hátráltató ártásának köszönhetően, hogy Firccs azután napokig ápolhatta a komoly idegsokkon átesett állatot.

Vivien is rosszul tűrte a bezártságot. Hétfő este óta nem ment fel a láza, és az oldalán éktelenkedő seb is szép gyógyulásnak indult, de ezt már meg sem merte említeni a gyógyítónak, nehogy még egy héti bezárásra ítélje.

Szerencsére Dumbledore unszolása és az, hogy igen meggyőzően esedezett a javasasszony bocsánatáért, rávette Madame Pomfreyt, hogy elismerje, a beteg már elég jól van ahhoz, hogy persze csak korlátozott időre, és még annál is korlátozottabb létszámban, de látogatókat fogadhasson.

Így csütörtök este ismét ott ült négy diák – az előzetes egyeztetések értelmében Ginny, Ron, Neville és Harry -, és Vivien lelkesen hallgatta a történeteket az iskoláról, a házakról és a tanárokról.

***

-          Nem, Perselus. És jobban tennéd, ha véget vetnél az állandó ellenszegülésnek, mert kezdesz dühíteni – felelte a fagyos, hang, és vörösen izzó szemeit az előtte térdeplő halálfalóra függesztette.

-          Értettem, Nagyúr, többé nem fordul elő.

-          Helyes. Most menj vissza Roxfortba. Amint a támadás híre elér Dumbledore-hoz, azonnal jelentesz. Elsőként akarom tudni, hogy reagál az a vén, szentimentális bolond.

-          Igenis, Nagyúr. – Piton lassan felegyenesedett, majd apró bólintással elköszönve az ottmaradottaktól, vissza sem nézve hagyta el Voldemort táborát.

Sietős léptekkel haladt végig az ódon házat övező kerten, szemét összeszorítva igyekezett megemészteni a hallottakat. Amint elérte a birtok határát és vele az utolsó őrszemeket már rohant a hoppanálási pont fel, bár minden idegszálával érezte, hogy már késő. Nem tudnak időben cselekedni.

Voldemort nagyúr gúnyosan nézett a távozó után. Elégedett volt a munkájával, de épp ezért, mert tudta milyen tehetséges is a kis patkánya „Dumbledore fészkében”, sosem bízhatott meg benne igazán. No és persze Dumbledore-ban bízott a legkevésbé. De most jó kedve volt. Minden a tervek szerint haladt, és esze ágában sem volt elrontani ezt a csodás estét azzal, hogy az öreg igazgató és a koszos csürhéje ellenállásán lamentáljon.

-          Nos, szépségem – szólt határtalan elégedettséggel a sarokban kuporgó sötét taláros alak felé, aki a kegyetlen hang hallatán rémülten rázkódott össze. – Te is velük mész. Jót fog tenni a családod amúgy is romokban heverő moráljának, ha végre egyikőtök valami használhatót tesz.

-          Igenis, Nagyúr – válaszolta vékony hangon az alak, majd nehezen, mint akinek súlyos fájdalmai vannak felállt, és a kijelölt csapattal együtt elhagyta a tábort.

***

A Roxfort falait lágy derengésként érte el szombat reggel a felkelő nap fénye. Az idő csendes, és novemberhez képest szokatlanul kellemes volt. A diákok és tanárok egyaránt mélyen aludtak még, mikor a sötét köpenybe burkolózó alak feloldotta a hatalmas, kovácsoltvas kaput védő varázslatokat, és sietve indult a kastély felé.

Vivien hirtelen ült fel ágyában. Amióta itt volt a Roxfortban ez volt az első eset, hogy nem aludta át az éjszakát, egészen míg Poppy fel nem ébresztette reggel kilenc tájt. Előrehajtotta fejét két tenyerébe, megdörzsölte az arcát, majd hátradobva haját újra felegyenesedett. Lekászálódott az ágyról, és belebújt új pihe-puha papucsába, amit az ikrek hoztak neki előző nap délután egy hozzáillő köntössel együtt, és az ablakhoz sétált.

-          Máris fenn, kisasszony? Igencsak korán van még. – Vivien jobbra fordította a fejét, majd lágyan elmosolyodott. 

-          Jó reggelt, Percival!

-          Jó? Hát nem is tudom. Én inkább különösnek mondanám, de legyen igaza – felelte gondterhelt arccal az idős mágus, és ő is a távoli táj felé fordította tekintetét. Vivien csupán szótlanul bólintott, s pusztán gondolatban tette hozzá, mennyire nyugtalanítja őt is, ez a vihar előtti csend.

A vége . 8)